Őszinte leszek... a kapcsolatom romokban hever. Az egész életem arról szólt, hogy az anyukám nem szeret engem, nem jó semmi, amit csinálok, ha mosni akarok, nem engedi, ha este pizzát rendelünk és neki nem, akkor hisztizik és nagyon csúnyán viselkedik, megsértődik, napokig nem szól hozzám, bocsánatot kell kérnem tőle. Tudnék még mesélni, de most nem ő a lényeg. Én is kezdek olyan lenni, mint ő. És a párom el fog hagyni, pedig már a menyasszonya vagyok. Elköltözött, most próbáljuk helyrehozni, de megint rosszat tettem. Ha munkaidőben írok neki és nem válaszol azonnal, akkor mérges leszek, számon kérem, miért nem ír, ha elmegy buliba, hívogatom, ha nem veszi fel, akkor csúnya dolgokat vágok a fejéhez, minden rossz szemét embernek elmondom, szakítok vele, aztán persze könyörgök neki, hogy ne hagyjon el, nagyon szeretem, de ha valami nem úgy van, ahogy én akarom, akkor csapkodok, dobálózok, nem érdekel, mit mondok, néha aljas szemét bunkónak nevezem, azt mondom, takarodjon az életemből... pedig szeretem és nem értem, miért csinálom ezt. Azt várom, csak én legyek neki fontos, nekem olyan munkám van, hogy egész nap a telefon a kezemben, neki nem, írok neki, ha nem válaszol, mérges leszek... borzasztó, szörnyű, mindent tönkre teszek, pedig nem akarom. Én nem ilyen vagyok, alapjáraton kedves, aranyos, vidám. Minden akkor kezdődött, mikor odaköltöztünk anyuhoz, elveszítettem a munkám, minden rossz volt, anyuval voltam egész nap otthon, azóta van ez.
Nem tudom, anyámat másolom-e, vagy ez más miatt van, de már nem bírom így. Nem akarom őt elveszíteni, de bántani sem, mert nem érdemli meg. Mi lehet ez velem? Hogy tudnék segíteni magamon? Szeretnék változni, belátom, hogy szörnyű, amit tettem, nincs más vágyam, csak hogy végre olyan boldog, jókedvű és felszabadult legyek, mint régen.

Kedves Timi!

Valóban belekerült egy rossz spirálba, ahol egyre rosszabb a feszültségtűrése, egyre könnyebben kikel magából, bántja azokat, akiket szeret, és ezzel el is távolítja őket magától. Édesanyjával biztosan nem alkotnak „jó párost”, sok az ellentmondás, ki nem mondott vád és harag Önök között, ami napi szinten mérgezi az életüket. Párja biztosan nehezen veszt részt ebben az életben, talán nem perspektíva számára, hogy hosszú távon ebben éljen.

Sok családban előfordul, hogy munkanélküliség, szakítás, válás miatt visszaköltöznek a felnőtt gyerekek a szülői házba. Még ha átmeneti időszakról van is szó, nem folytathatjuk gyermeki életünket ott, ahol az elköltözés előtt abbahagytuk. Valójában új szerződést kell kötnünk a befogadó szülőkkel annak érdekében, hogy élhető legyen a közös életünk. Ennek mindenképpen fontos része az időtartam, legalább hozzávetőleg. Ha azért költöztünk vissza, mert munkanélküliek lettünk, akkor pl. az lehet a határ, ameddig elhelyezkedünk és összegyűjtjük a kauciót egy albérlethez. Ha nincs ilyen megállapodás, akkor az átmeneti helyzet tartóssá válik, és a szülők nem látják, meddig tart még.

Amikor a gyerekek elhagyják a szülői házat, nemcsak a gyerekek, de a szülők élete is megváltozik. Üres fészek szindrómának nevezik a pszichológiában ezt a helyzetet. Az egyedül maradt szülők új élethelyzetben találják magukat, amihez alkalmazkodniuk kell. Ezzel együtt új lehetőségek is megnyílnak az életükben, egyre többet gondolhatnak magukra is. A hazaköltözéssel ezt a folyamatot akasztjuk meg. A szülő, akinek már „leállt" a szülői programja, egyszerre ismét szülői helyzetbe kerül, ami komoly visszalépés az életében. Sok esetben ez áll a kialakuló konfliktusok mögött. Ön is azért költözött haza, mert elvesztette az állását. Most már dolgozik, de otthon ragadt. Hosszú időn át össze voltak zárva, ezalatt elengedte önálló terveit. Ha kicsit tovább lép, pl. albérletbe költözik, kapcsolatuk sokat javulhat. Talán párja is több időt tölt majd Önnel.

üdvözlettel

bárdos kata