A problémám párkapcsolati, családi konfliktusokból áll. Párom már 3 éve lakik nálunk (szüleimmel, bátyámmal), közben összeházasodtunk, vettünk egy házat, amit még fel kell újítani, s decemberre várjuk a pici babánkat. Bátyám és a férjem kapcsolata már menthetetlen, mindketten bunkónak tartják a másikat, feladtam, hogy ez változni fog. Szüleimmel sem jönnek ki jól, szüleim nem tudnak eligazodni a férjemen, s mára már a sok konfliktus és a kimondatlan sérelmek miatt a legrosszabbat feltételezik róla. Párom pedig sokszor érezte magát megalázva, hogy úgy kezelik, mint egy gyereket. Legutóbbi vitájuk során nagy indulatok voltak, kiabáltak, s csupa olyasmit vágtak egymás fejéhez, ami nem igaz. Én tudom, hiszen ismerem őket... Azt is tudom, mindenki hibás, de a felek igen makacsak, jelenleg csak a saját sértettségüket látják.

Párom az utóbbi pár hónapban külföldön dolgozik, havonta-másfél havonta jön haza egy, maximum két hétre, de már volt olyan is, hogy csak 3 napig maradt. Annyit tudni kell a páromról, hogy igen nehéz gyerekkora volt, alkoholista apja lelkileg
és testileg is bántalmazta, így tudom például, hogy a temperamentumán nem egyszerű változtatni, néha, ha dühös, csapkod és kiabál, én persze igyekszem sokat beszélni vele erről, hiszen egy pici gyerek ezt nem fogja megérteni, tudom, ez a mi feladatunk lesz kettőnknek megoldani. Párom ugyan miattam beleegyezett, hogy még beszél a szüleimmel, de hazajönni nem fog, inkább beköltözik a házunknál található nyári konyhába. Ezt a szüleim nem tudják, ha most mondanám el nekik, akkor nem beszélnének vele, az lenne a válaszuk, hogy akkor ne is jöjjön hozzánk. Én pedig itt vagyok két tűz között, mint általában, szüleim azt hiszik, majd a párom "elmar" tőlük és féltenek, hogy rossz életem lesz mellette. Párom nem akarja, hogy válasszak, de annyira szeretné a békét, hogy már rengetegszer hoztam neki fel ugyanazt a témát, próbáltam rábeszélni, hogy anyuék szemszögéből is lássa, nézze a helyzetet, őket is értse meg, de mint mondtam, mindkét fél a saját sérelmeivel van elfoglalva. A férjem úgy érzi, hogy anyámékat mostanában előrébb veszem, hiszen állandóan bizonygatnám neki, hogy nem úgy van, ahogy gondolja...

Magamról annyit, hogy elég bizonytalan, érzékeny vagyok, a konfliktushelyzetekből inkább menekülnék. Sajnos én is olyan vagyok, mint a legtöbb ember: azokat bántom meg, akik közel állnak hozzám. Mostanában kezdem beismerni, hogy nemet igen nehezen mondok, sok mindent kötelességből teszek, vagy azért, mert tudom, hogy ha nem teszem, akkor annak következménye lesz. Szeretem a páromat és a szüleimet is, anyámmal néha nehezebb, ő igen határozott, és kimondja azt, amit gondol. Ugyanakkor ha vele veszekszem, újra gyereknek érzem magam, lefagyva. Olyan egyszerű dolgok miatt is bűntudatom van és összerándul a gyomrom, ha például elfelejtem becsukni az ajtót és hallom, hogy ezt ő teszi, mert tudom,  hogy másnap szóba hozza majd, hogy ő már hányszor elmondta, de még egy ilyen dolgot se tudok megjegyezni, és hogy nem tisztelem őt. Tudom, ha elköltözöm, bizonyos szempontból könnyebb lesz, talán rátalálhatok végre önmagamra, felnőtt lehetek a gyermekem mellett, s hiszek benne, hogy sok beszélgetés mellett jól működhet a házasságom. A kérdésem az lenne, hogy Ön szerint tehetek-e valamit, hogy párom és a szüleim viszonya rendeződjön? Hogyan kéne viszonyulnom a felekhez? Eddig azt próbáltam, hogy elmondom nekik, milyen a másik, és persze kétségbeesetten akartam bizonygatni, hogy rosszul gondolják, amit a másikról hisznek. Ha nem sikerül megoldani a helyzetet, megelégedjek-e azzal, hogy a szüleim majd talán soha nem jönnek hozzánk, és én is csak egyedül megyek majd, ha látni szeretnék az unokájukat?

Kedves Andi!

Ön felnőtt nőként elköteleződött egy férfi mellett, társat választott magának, akinek hamarosan gyermeket is szül. A kapcsolatuk erős, és mindketten hajlandóak együtt dolgozni a felmerülő problémákon.

Az élet rendje, hogy a gyermek, amikor felnő, elhagyja a szüleit, és saját családjával él, saját életét építi - miközben felmenőivel viszonya átalakul, és más formában erősödhet meg. Önnek ugyanakkor nincs könnyű dolga, mert egyrészt idősebb testvére sem repült még ki a családi fészekből (nincs a leválásra egy már kidolgozott, megharcolt minta). Másrészt párját behozta a családjába, ahol ő nem kaphatta meg azt a szerepet Ön mellett, ami neki "járna" (egyenrangú társ, partner stb.), hanem megpróbálta valahogy a család "beolvasztani" - gyerekszerepbe pl.? Olyan pozícióba került mindenesetre, amiből sok jó nem sülhet ki. Adott a helyzet a rivalizáláshoz, a féltékenykedéshez, egymás "méregetéséhez". És nem azért, mert a résztvevők rosszindulatú emberek! Egyszerűen ez a felállás nagyon ritkán vezet jóra.

Valóban: az elköltözés bizonnyal pozitív változást hoz majd. Igen, bizonyára valamennyire Ön is eltávolodik majd a születési családjától. De lesz terük, idejük arra, hogy a férjével kimunkálják a saját együttélésük kereteit, hogy megszülethessen egy új család! Ha nem lesznek már "összekényszerítve", lehet, hogy anyós-após is jobban viseli a vejét. Pláne, ha idővel látszik majd: Önnek is jót tesz a változás. Kívánom, hogy így legyen - és hogy addig is kitartsanak egymás mellett. Mert igenis: nem mindig kerülhető el a választás, és Önnek a férjét érdemes választania! Ez az érzelmi elköteleződés olyan töltést adhat a kapcsolatukba, amivel sok mindent átvészelhetnek. És az Ön szüleinek is felnyithatja arra a szemét, hogy az Önök kapcsolata értékes, és a lányukat jó helyre adták.

Üdvözlettel

Simon Sarolta