Tisztelt Herceg Attila!

Megpróbálom felvázolni milyen problémámmal kapcsolatban szeretnék
segítséget kérni Öntől. 24 éves nő vagyok, és eléggé el vagyok
keseredve, mert a régi rossz kapcsolataim és csalódásaim miatt
egyszerűen képtelen vagyok már egy "normálisnak" mondható életet élni
a férfiakkal. Ehhez tudni kell azt, hogy valamennyi eddigi kapcsolatomban
én voltam a szenvedő fél, mindenki csak becsapott, hazudozott, megcsalt,
átvert, ÉS! mindig visszamentek a volt barátnőhöz. Sosem értettem ezt,
úgy gondoltam én vagyok a "rádöbbentő lány", hogy mindenki még az
exét szereti. Ami furcsa a dologban, hogy nem nevezném magam se rossz
indalatúnak, sosem tudnék kihasználni senkit, mindig mindent megtettem a
férfiakért magamat és sok más dolgot feláldozva és feladva, szerettem
őket, sosem bántottam őket, tőlem telhető legtöbbet megkaptak a
kapcsolatban. A szokásos séma mindig ugyanaz volt: az elején minden szép
és jó, hangoztatták nálam jobbal, kedvesebbel, odaadóbbal sosem
találkoztak, minden elvárásnak megfelelek számukra, és éreztem is
rajtuk (nem csak bebeszéltem magamnak,) hogy nekik is jó a dolog és
boldogok, nem átverni akarnak. Aztán egy pont után mindig történt
valami, miután már átadtam magam a kapcsolatnak és a férfinak, hopp,
egyik napról a másikra minden előjel nélkül bejelentik hogy nem kellesz,
Nem veled van a baj, lelkiismeret furdalásuk van hogy megbántanak,
tökéletes lennék bármelyik férfinak, de nem megy, nem tudnak
megszeretni, és rájönnek hogy még a volt kedves iránt éreznek. Vagy ha
nem is mind ment vissza a volt barátnőhöz, de egyik sem tudott belém
szeretni bármilyen "tökéletes" is voltam számukra. Ahogy egyre több
ilyen dolog történt úgy zárkóztam be egyre inkább, egy egy kudarc után
egyre nehezebb volt megnyílni és magamat adni, átadni magam a kapcsolatnak
amilyen valójában is lennék, mert féltem a kudarctól. Féltem hogy neki
sem meg neki sem fogok kelleni, engem nem lehet szeretni stb. (hangsúlyozom
nincsenek önértékelési problémáim, tisztában vagyok a testi
adottságaimmal, és azt is tudom hogy alapvetően szerethető vagyok) De
mindig ugyan az történik meg. Miután kiléptem az utolsó ilyen
kapcsolatomból ami annyira összetört hogy pánikbeteg lettem a végére,
eldöntöttem én soha többet nem adom meg a lehetőséget senkinek hogy
bántsanak. Aztán 2 és fél hónappal ezelőtt megismerkedtem egy
internetes társkeresőn egy férfival, akivel egy városban élünk, csak ő
épp külföldön dolgozott akkor, látásból ismertem is de soha nem
beszéltem vele személyesen. miután egymásra találtunk nem telt el úgy
nap, hogy ne írtunk volna egymásnak, akkor volt még 6 hete hogy újra
hazajöjjön. Minden hétvégén órákig beszéltünk telefonon, és ez
alatt az 6 hét alatt olyan szoros viszonyba kerültünk amin magam is
meglepődtem. (Pedig mindig is az internetes társkeresés ellen voltam, a
véleményem mindig az volt, hogy a gesztikuláció, mimika, érintés,
szagok stb nélkül nem tud kialakulni vonzódás és hogy úgy nem lehet
megismerni egy másik embert) Ezzel ellentétben már mind a ketten úgy
vártunk hogy hazajöjjön, mintha már ezer éve együtt lennénk, tényleg
soha senkit nem tudtam ennyire közel engedni magamhoz az előtt
személyesen. Meg is lepett, bár gondoltam hogy virtuálisan könnyebb
megnyílni mint személyesen, de mégsem éreztem semmi kétséget afelől
hogy ez egy sorsszerű "találkozás". Meg is beszéltük hogy ha először
állunk majd szemtől szemben már úgy fogjuk kezelni egymást mintha egy
pár lennénk, máskülönben már megalázó lenne újra lefutni a szokásos
elvárások köreit ( randi, ismerkedés stb) mivel éreztük úgy hogy
vagyunk olyan közel egymáshoz mint a szerelmesek. Már akkor felvállalt
nyíltam a közösségi oldalon is mikor még kint volt. Egy hete jött haza,
minden tökéletes eddig, de én kezdek megbolondulni és szegényt az
őrületbe kergetem a már-már beteges komplexusaimmal a volt sikertelen
kapcsolataim miatt. Azt tudni kell, hogy a férfi 26 éves, elég hánytatott
sorsa volt, anya és apa nélkül nőtt fel, senki sem szerette őt még
igazán, egyetlen komoly kapcsolata volt 5 évig, aminek már 2 éve vége,
de nagyon szerette a lányt, őt szerette csak egyedül eddig, de a lány
csúnyám elbánt vele, kihasználta, becsapta átverte az összes
lehetséges módon. Én vagyok azóta az első akivel megpróbálta komolyan
(már amennyire lehet a mi kapcsolatunkat komolynak nevezni, érzem én is az
dolog iróniáját). Mondta hogy fél az intimitástól mert ugye egyszer
próbált úgy élni mégis "belebukott", de engem megpróbál már az
elején úgy kezelni, ami így is történt, amióta hazajött minden percet
együtt töltöttünk eddig, visz magával családhoz, barátokhoz, távlati
tervekről beszél amiben én is benne vagyok, csak valami mégsem olyan mint
akkor hittem mikor még csak virtuálisan voltunk kapcsolatban. A
gyengédség megvan, de nem olyan mértékben ahogy ő előadta, mindig meg
is jegyzem neki hogy baja van-e velem, nem csalódott-e, miért nem ölel,
puszil, csókol, érint többet, erre mindig az a válasz hogy ő ilyen, a
simogatást is pl még "meg kell szokni" ahogy fogalmazott, ő nem
tutujgatással fejezi ki hogy fontos vagyok hanem tettek: hogy visz hoz, vele
vagyok, együtt csinálunk mindent stb. Mégis azt érzem hogy csalódott,
vagy mégsem kellek neki, hogy még érez a volt barátnő iránt, hogy nem
fogom tudni túlszárnyalni, engem már nemfog úgy tudni szeretni soha
ahogyan őt, várom melyik nap kel fel úgy hogy azt mondja mégsem kellesz.
Ilyen és ezekhez hasonló tévképzeteket gyártok de csak azért mert
félek a régi sérelmek miatt. Tudom hogy ebbe fog beleunni végül, ezt ő
is megjegyezte már hogy nincs semmi baj velem, de ezt fejezzem be.Tudom hogy
nem normális amit csinálok, de hogyan döntsem el hogy tényleg így
gondolja vagy ő is csak üres szavakat mond és egyik nap elküld majd.
Tudom azt is hogy ez nem 2 hét alatt fog kialakulni és hogy türelmesnek
kell lennem főleg vele tudva milyen élete volt, de mégsem tudok
elvonatkoztatni. Ha egy éjszaka már nem ölel alvás közben, vagy egy nap
nem csókol vagy ölel annyiszor egyből az jár a fejemben hogy már
gondolkozik hogy nem jó velem vagy másra vágyik stb. Ha ezekre
rákérdezek mindig megnyugtat, azt mondta egyik nap én azt hiszem
mindenkinek velem van baja, mindenért magamat okolom, holott lehet ezer más
problémája egy embernek. Igaza van tudom. Mégis azt érzem hogy nem vagyok
olyan közel hozzá, nem vagyok olyan fontos mint ahogy virtuálisan
voltam.Nem tudom ezeket a dolgokat hogyan küzdhetném le magamban, mert
eldöntöttem még az elején hogy neki megadom az esélyt hogy tiszta lappal
elvárások nélkül bizalommal fogom kezelni, de nem vagyok rá képes, mert
minden egyes percben arra gondolok hogy éppen mit rontok el, hatalmas
megfelelési kényszerrel hogy jó legyen/legyek neki, nemet sosem mondok
mert mi van ha épp amiatt nem fogok kelleni ha egyszer valamit nem úgy
csinálok hogy neki jó legyen (vagy szerintem jó lenne). Pl azzal is hogy
tudom milyen volt és hogy viselkedett volt barátnője és én pont az
ellenkezőjeként próbálok viselkedni. És már tényleg nem tudom hogy
van-e okom félni hogy ez a kapcsolat is dugába fog dőlni, jól érzem hogy
neki sem kellek vagy az egészet már csak én beszélem bele?! Az összes
realitásom elszállt, nagyon kétségbe vagyok esve (tudja ezeket a
félelmeimet, nem titok számára a múltam) Szex terén is már teljesen
átadtam magam neki, nem várattam egy percig sem de azon is gondolkoztam
hogy lehet épp ez lesz a baj: megkapott és nem lesz miért küzdenie, nem
leszek érdekes számára. Beteges tudom, és azt is tudom hogy pont ezzel a
viselkedéssel fogom magamtól eltaszítani mert látja, érzi hogy
görcsölök, stresszelek, ezáltal nem tudom magamat adni és nem tudunk
mélyebb szintekre jutni mert megrekedünk egy pontnál és nem tud egyikőnk
sem megnyílni. Kérem segítsen nekem, hogyan tudnám ezeket a dolgokat
leküzdeni magamban? Mit tehetnék hogy ne szúrjam el ezt a kapcsolatot is?

Előre is nagyon köszönöm válaszát!
Üdvözlettel,
Vivien

Kedves Vivien!

Úgy gondolom, hogy a jelenlegi viselkedéséhez, rögzült kényszeres gondolataihoz egy hosszabb és összetettebb folyamat vezetett el. Ennek a bizonyos folyamatnak az eredőjét igyekszik magától távol tartani, emiatt azonban a kényszerképzetek törnek felszínre, és azok uralják a párkapcsolatokról alkotott gondolkodását.

Nézzük meg, melyek azok a dolgok, amiket levelében középpontba helyez. Amikor a korábbi kapcsolatairól beszél, megemlíti, hogy „mindent megtett a férfiakért”, illetve szóba hozza az elvárásokat. Itt merül fel a kérdés, hogy vajon kinek az elvárásairól beszélünk? A gyanúm az, hogy a saját elvárásait állítja előtérbe, amelyek nem egyeznek meg a partnerek elvárásaival. Ezzel rögtön falat von maga elé, és a konfliktusokat úgy értelmezi, hogy nem felel meg a másik kívánalmainak – noha sokkal inkább arról van szó, hogy a saját elvárásai olyannyira valótlanok, hogy esélyt sem ad a harmonikus párkapcsolatnak. Amikor pedig beleesik a saját csapdájába, rögtön önmagát hibáztatja, és arra gyanakszik, hogy Ön nem felelt meg a másiknak – „nem volt neki elég jó”.

Miért fog csalódottságot érezni? Miért fogja azt gondolni, hogy Ön a „rádöbbentő lány”? Azért, mert nem hajlandó szembenézni azzal a ténnyel, hogy Ön volt a szabotőr. A beismerés felelősséggel járna. Pedig ez a felelősség nem jelentene akkora fájdalmat, ha belátná, hogy az önmaga felé irányuló elvárásokat kell csökkenteni, életszerűvé tenni. Ezzel már megmenthetné a kapcsolatát. Viszont ha elmarad a beismerés, akkor vissza kell lépni a játék első mezőjére, ami a „mindent megtettem a férfiakért”. Ebbe még talán lehet kapaszkodni, s ha ügyesen játssza az áldozat szerepét, akkor megpróbálhat elmenekülni az önhibáztatás elől – csakhogy ez nem sikerül.

A fentiek ismeretében már könnyű belátni, hogy saját magát kergeti ördögi körbe. Így pedig marad a „nem voltam neki elég jó”. Ragaszkodik ehhez az elméletéhez – csakhogy az elméleteket bizonyítani kell. Éppen ezért keres önigazolást magának, amit meg is talál a kapcsolat megromlásának vélt okában. Továbbmegyek: olyannyira látja szükségét az önigazolásnak, hogy már röviddel a kapcsolat kialakulása után azt feltételezi, hogy a másik nem szereti – mivel nem felel meg az elvárásainak, „nem elég jó neki”. A szüntelen önigazolás keresése pedig egyenes út a kényszeres gondolatok rögzüléséhez.

A másik fél eleinte megpróbálja Önt megnyugtatni, de ha azt tapasztalja, hogy hajthatatlan, előbb vagy utóbb rá fog unni, és partner lesz abban, hogy beigazolódhasson a félelme. Ugye, most már látja, miként képes ártani önmagának? Mit gondol, megéri változtatni?

Még egy gondolat a jelenlegi kapcsolatához. Talán már Ön is hallott a szeretetnyelvekről. Ezt az elmélet arról szól, hogy érzelmeinket, a másik fontosságát többféleképpen tudjuk kifejezni, abban pedig egyénenként eltérünk, ki melyik „nyelvet” beszéli. Egyesek ajándékokkal lepik meg szeretteiket, mások a szavaik által fejezik ki törődésüket. Vannak, akik a fizikai kapcsolatteremtéssel kommunikálnak, és vannak, akik az együtt töltött időt helyezik előtérbe. Teljesen természetes az, ha egy párkapcsolaton belül a két fél nem ugyanazt a nyelvet beszéli, hanem egymástól eltérő módon fejezi ki szeretetét. Ha egy-egy csók vagy ölelés nem talál viszonzásra, az nem az érzelmi kihűlésre utal.

Érdemes arra törekedni, hogy megismerjék saját, illetve egymás nyelvét.

Üdvözlettel:
Herceg Attila

...