Az alábbi problémában szeretnék egy kis segítséget, támpontot kapni. Társammal 10 év együttélés után összeházasodtunk, majd három hónap múlva a férjem szakított velem. A kapcsolatunkban sokszor jelent volt a vita, ami mindig abból adódott, hogy szerintem kicsi az önértékelése és rettentően önző. Egyébként jól megvoltunk a konfliktusok ellenére, sokan irigyelték a köztünk lévő harmóniát. Ellentmondásos kicsit, de amilyen gyorsan jött a zápor, olyan gyorsan tűnt el és sütött ki a nap.
Csak olyanra hajlandó, amit Ő szeretne, csak olyan döntést hoz, ami számára megfelelő és senkire nincs tekintettel. Sosem enged, maximum az édasanyjának, de neki is csak akkor, amikor zsarolja. Sajnos nem tudtam ezt sosem megfelelően kezelni, mivel szeretem - azonban elfogadtam, hogy ilyen a természete. Eljutott arra a szintre, amikor már javasoltam neki, hogy menjen el szakrendelésre, mert nem normális, amit csinál. Az emberi kapcsolatai felületesek, csak eszközként vannak jelen. Mindenki addig kell neki, amíg valami célja, haszna van az adott illetővel, aztán elfelejti őket. A családjáért szavakkal odavan, de csak akkor tesz értük valamit szintén, ha haszna származik belőle, pedig abban a szerencsés helyzetben van, hogy egészséges családban, hiányt, törődést nem szenvedve nőhetett fel. Sokat hazudozik mindenkinek, értelmetlen dolgokban is. Felhalmozott magának egy rakat adósságot, amiből nem fog egyhamar kikeveredni. Nem szereti a munkáját, főleg mert irreálisan sokat van távol az otthonától, és így tőlem is. Sokszor járt állásinterjúkra az évek alatt, de elutasították. Folyamatosan kudarcok érték. Én a sok év alatt kitartottam mellette, mégis elküldött magától, de elválni viszont nem akar.
Sokat beszélgetünk még így is, hogy külön élünk, szeretnék segíteni és talán a mi életünket is helyrehozni. Azonkívül, hogy próbálom rávenni, keressen fel egy pszichiátert vagy pszichológust, hogyan tudnám kezelni a helyzetet? Utálja magát, "gáznak" tartja magát, leromlott az egészségi állapota, fogyott is, semmit nem tart kézben és mindenkit, aki neki segíthetne, ellök magától, elkerüli őket - de mindezt úgy, hogy közben szerinte ezek az emberek hagyják őt magára. Szerinte semmit nem ért el az életben, pedig gyakorlatilag egy gyermek híján, aki vele él, mindene megvolt, ő mégsem látja. Megmondani nem tudja, hogy igazán mi tenné boldoggá, minek örülne. Szerintem téves nézet, hogy valaki akkor lehet boldog ha… Ha magával nincs kibékülve, akkor mi bármit megadhatunk neki, semmitől nem fog helyrebillenni a lelki világa.
Szeretnék valami iránymutatást kérni. Köszönöm!

Kedves Lissbett!

Az Ön által leírt helyzet tele van ambivalenciával. Sok év együttélés után házasságként nem működött a kapcsolat, és a párja elűz mindenkit magától. Ő maga igen rossz állapotban van, Ön pedig próbál(na) neki segíteni. Milyen nehéz helyzet ez! A férfi, akihez hozzáment, elküldi Önt, sok nehézséget élt meg mellette, Ön mégis azon van, hogy segítsen. Miközben ő ezt érezhetően nem hagyja. És talán nem is akarja. Mintha ez inkább egy játszma lenne, ami arról szól, hogy Ön üldözi őt a segíteni akarásával, ő pedig egyre jobban távolodik, egyre mélyebbre taszítja önmagát, amivel Önt még inkább segíteni akarásra sarkallja. A kör pedig újraindul.

Azt gondolom, akkor tudna legjobban segíteni, ha megtöri azt a kört: ne a saját mércéjével próbáljon segíteni, hanem kérdezze meg, hogy a párja mit vár ebben a helyzetben. Ha nem tudja, vagy nem válaszol, akkor hagyjon neki időt kitalálni. Próbálja meg megfordítani a jelen helyzetet, még akkor is, ha látszólag nehéz helyzetbe kerül a párja emiatt. Hiszen helyette nem tud élni, nem tud jól lenni. Viszont üldözni sem lehet a boldogság reményében.

Üdvözlettel,

Kovács Réka