Már tehetetlennek érzem magam. A kislányom nyolcéves, és egyszerűen nem tudjuk kezelni. Ha beszél és visszakérdezünk, csak annyit, hogy "tényleg?" ordít, kikel magából, hogy miért szóltunk közbe. Csak az anyja foghatja össze a haját, de ordít, hogy rosszul fogta össze. Csak bizonyos, már agyonhasznált ruhákat hajlandó felvenni, még a szennyesből is kilopja őket.
Játékban, tanulásban maximalista, nem elfogadható számára a hiba. Ha ír és nem olyan a betű, ahogy ő elképzelte, már radíroz is. Ha jó a számtan eredmény, de ő kicsinek gondolja a számokat, szintén radíroz. Ha szólok neki, hogy reggel elmegyünk kirándulni, az izgalom miatt hányingere van, nem tud aludni. Mániákusan mossa a kezét. Mindenért ordít, így estére már mi is ordítunk vele, mivel már nem bírjuk tovább...Ő is látja, hogy valami nem stimmel, így már azt mondja, hogy "azért van ez, mert hülye vagyok". Mi történik vele? Miért veszíti el a kontrollt egy másodperc alatt? Miért őrjöng mindenért? Mit tehetünk? Kihez fordulhatunk?  Nehéz mindent pár mondatban összefoglalni...

Kedves Édesanya!

Leírása alapján életük sokszor valóban igen feszült és mindannyiuk számára kimerítő lehet. Ennek egyik összetevője – de minden bizonnyal egyben tünete is a kislánya viselkedése! Szóval: vajon mi miatt kell ennek a gyereknek ennyire szorongania? Érdemes lenne végiggondolnia, hogy ha az egész családot, tágabb közösséget (barátok, iskola, stb.) tekinti, milyen folyamatok zajlanak, amik ezt a rendkívül aggasztó működést okozhatják a kislányánál? Gyakran előfordul ugyanis, hogy a gyermek, igen érzékeny „szenzor” lévén, csak tünethordozója annak a nagyobb rendszernek, amelynek ő csupán egy része. Azaz: problémás viselkedésével kihangosít egy olyan működési rendellenességet, amit ugyanakkor valahol máshol kell megoldani a rendszeren belül (a gyermeknél jelentkező pszichés problémák vagy akár testi betegségek sokszor a szülők párkapcsolati zavaraiból adódnak). Illetve: a rendszer többi része (családtagok, stb.) mivel járulnak hozzá ezeknek a viselkedésformáknak a fenntartásához (pl. újból és újból félbeszakítják a gyermeket)?

Ahhoz, hogy a szorongás mögött rejlő valós okokat feltárjuk, több információra lenne szükség a kislánya történetéből: milyen életesemények járulhattak hozzá ahhoz, hogy most ilyen „apróságokat” ennyire túlreagál? A leírás alapján teljesítményszorongás feltételezhető, erős bűntudati színezettel, csökkent önértékeléssel – s ebben a fenyegetett, beszorítottnak megélt helyzetben a gyermek biztonságot, kapaszkodókat keres (a jól megszokott ruhákban, a rögzült szokásokban). Vajon mi az a borzasztó esemény, melynek bekövetkeztét mindenáron meg kell előznie azzal, hogy a dolgokat tökéletesen végzi, végezteti?

Érdemes gyermekpszichológus segítségét kérniük ebben a „felderítő” munkában, azt gondolom, hogy már egy alapos, szakértő módon felvett anamnézis is sok mindenre választ adhatna, és segíteni a megoldást, továbblépést, tisztázást – hiszen pár mondatban tényleg túl nehéz mindent összefoglalni. Fontos lenne ezzel egyben megelőzni a testi tünetek megjelenésének erősödését.

Üdvözlettel

Simon Sarolta