Nekem egy olyan problémám lenne, hogy mindennap ideges, feszült és rosszkedvű vagyok, és úgy érzem, már magamon nem tudok segíteni. A fő problémám, hogy a középiskola után nem találtam munkát kb 2 évig és a párom családja folyamatosan szekált ezért, és nyitottak egy boltot, hogy majd dolgozzak ott, úgy is lett, tehát
azóta az anyósom a főnököm, folyamatosan engem piszkálnak, hogy ez miért
ide van rakva, miért oda, a másik alkalmazottnak soha nem szólnak. Tehát
mindenért én vagyok a hibás, és nem tudok vele nem foglalkozni, mindig
felidegesítem magam, már 2 fogam be volt gyulladva, fémallergiám lett,
gondolom, van hozzá valami köze. Nemsokára összeházasodnánk, anyósom a
menyasszonyi ruhámba is beleszól, nem tudok neki visszaszólni, mert akkor
megharagszik, és utána megint én vagyok rosszul, h h egyek itt nála stb. A
párommal is vannak konfliktusok, sokszor eszembe jut, mi lesz, ha megcsal, ha
mondja, hogy egy kollégája megcsalta a párját, egyből az jut eszembe, hogy akkor
ő is meg fog engem, és ettől megint rossz a kedvem. Nem lenne valami
módszer, hogy ne tudjak ezekkel foglalkozni, ne idegesítsem magam mindenen?
Már magamtól nem megy.

Kedves Fruzsina!

Ne haragudjon, hogy ilyen későn válaszolok. Remélem, hogy a helyzet legalább nem lett Ön számára rosszabb a levele megírása óta!

Az az élethelyzet, amit leír, tele van kiszolgáltatottsággal. És úgy érzem, hogy ezért sem meri megvédeni magát, kiállni az igazáért. Mert ha ezt tenné, akkor elveszítené a munkáját? És talán a vőlegényét is? A félelmei, amelyeket leír, leginkább azt sugallják, hogy nem nagyon bízik magában, hogy alacsony az önértékelése. És amíg ez a helyzet, addig nem igazán tud mit tenni, hallani fogja a kritikákat, és sajnos sokkal jobban magára fogja venni őket a kelleténél.

Én inkább azon töröm a fejemet, hogy vajon a házasságukban mennyire lesz állandó szereplő a leendő anyósa, és a vőlegényében megbízhat-e, hogy megvédi majd magát. Mindenképpen fontosnak tartanám, hogy úgy lépjen be az életre szóló elköteleződésbe, hogy partnerként kezeljék, és ne kiszolgáltatott, és „örökké hálás” szerepben legyen. De ezért Önnek is tennie kell, nem várhatja csak kívülről, hogy segítsenek – önmagát is meg kell tudni védenie.

Talán oka van annak, hogy ennyire fél attól, hogy valaki megharagszik. Ugyanakkor lehet, hogy nem is tudja, hogy meddig tartana a leendő anyósa haragja. Lehet, hogyha elkezdené szépen lassan apró dolgokban elmondani a véleményét, kimondani, amit gondol, akkor szép lassan megváltozna a viszonyuk, mert kénytelen lenne elfogadni, hogy Ön nem csak egy báb, akit ide-oda rakhat, hanem egy önállóan gondolkodó ember, akinek akarata és véleménye van? De amíg nem próbálja meg leküzdeni ezt a félelmét, addig nehezen fog tudni változtatni a mostani szituáción.

Én ezt az utat látom. Viszont azt is tudom, hogy gyakran nem könnyű egyedül önmagunk megerősítése. Ha van olyan családtagja, barátja, akivel el tud beszélgetni erről, akkor tegye meg! Ha úgy érzi, hogy pont az van a háttérben, hogy otthon is szorongott kimondani, amit gondol, akkor érdemes lenne valami külső segítséget, terápiát keresni. Akár egy olcsóbb csoportos megoldást, hogy megértse a félelmeit és a kisebbrendűségi érzéseit.

Üdvözlettel: Majoros Andrea