Éppen egy olyan szakításon megyek keresztül, amilyenen szoktam. A kapcsolataim rendszerint ugyanúgy indulnak, barátságból fejlődnek ki, és egy ideig nagyon odavagyok az adott férfiért. Aztán idővel, mikor “megkaptam, amit akartam“, (legyen ez nagyjából fél év vagy két év múlva), megunom az illetőt, zavarni kezd, ha megfogja a kezem, ha vele mutatkozom, zavar, ha nem mehetek egyedül sehova, mintha az önállóságomat vették volna el. Legutóbbi párom, akivel szakítófélben vagyok, ugyancsak az egyik legjobb barátom volt. Nagyon szép nyolc hónap volt, a srác minden szempontból tökéletes, mindent megtett, hogy a kedvemre tegyen (pl. elfogadta, hogy képtelen vagyok összebújva aludni, pedig tudom, hogy ő nagyon imádja ), és valahogy mégis úgy érzem, hogy sok az a szeretet, amit ad, és kiábrándultam belőle. Nem tudom, mit tehetnék, szakítottam vele, de borzasztóan bánt, hogy képtelen vagyok egészséges
párkapcsolatot létesíteni.
Mint egy jó lány, anyukámhoz fordultam először. Azt mondta nekem, a családunk minden tagja, de főleg a nők, örökölte ezt a különleges “flegmaságot és érzéketlenséget”. Semmilyen romantikus dologra nem vagyunk fogékonyak, egyenesen hányingerünk van tőle, és a szabadságunkat és önállóságunkat tűzzel-vassal óvjuk. Ráadásul nálam ez fel is van erősödve, mivel két bátyám van, így nőttem fel. A barátaim több mint fele férfi, jobban szót értek velük. De akkor ha anyukámnak igaza van, miért érzem azt, hogy ki kell lépnem egy tökéletes kapcsolatból, és miért sír utána a szám, mikor megtettem? Miért nem vagyok elégedett? Legutóbbi másfél éves kapcsolatomnak is pontosan emiatt lett vége. Minden vágyam volna, hogy párkapcsolatot élvezzek, mert a szingli élet nem az igazi.  Miért nem tudom értékelni azt, amim van?
Szerintem hozzátartozik az is (és utána is olvastam), hogy az utóbbi két évem nem volt valami fényes. Versenysportolóként éjjel-nappal edzettem, de mindezt sutba vághattam, mikor két válogatott év után kirúgtak a klubomból, mint egy zsák krumplit.  Járnom kellett volna pszichológushoz, többen is mondták, de nem mentem el. Mai napig előfordul, hogy ha esetleg egy házibuliban kicsit jobban leiszom magam, sírva ordibálok a sportoló múltamról, miközben az asztalt püfölöm, vagy éppen elhúzódom egy sötét sarokba pityeregni.
Tehát összességében kicsit úgy érzem hogy semmire nem vagyok jó, sem én, sem pedig a munkám, az időm pedig mintha pazarlás volna. Nem szeretném ezt kivetíteni az életem semelyik területére. Továbbá még a szerelmi sztorimhoz tartozik, hogy rengeteg olyan barátom van, akivel bár megvan az érzelmi alap egy normális barátsághoz, igazából csak szexelni járnánk össze. És ugyebár most szingli lettem, és akármennyire vonzottak ezek a kimondatlan megállapodások a monogám időszakom alatt, most egyiket sem kívánom, egyedül azt szeretném, ha
értékelni tudnám azt, hogy szeretve vagyok, és ne meneküljek el, ha ez ki van mutatva. Ebben szeretnék segítséget kérni.

Kedves Kérdező!

Örökölni nem nagyon lehet a „flegmaságot”, érzéketlenséget, ám eltanulni sokkal inkább. Az öröklődés inkább csak szociális értelemben mondható ki. Több generáció óta hasonlóan viselkednek, éreznek a családjukban, főképp a nők. Csak olyan női mintákat látott maga körül, akik hasonlóan működtek. Ez a fajta öröklés nagyon erős, de annyira azért nem, mint a genetikai örökség. A viselkedést öröklött és tanult tényezők együtt határozzák meg. Ha valaki genetikusan örökölt egy tulajdonságot, ettől nem biztos, hogy megjelenik, ehhez megfelelő körülmények, tanulás stb. szükséges. Ez fordítva is igaz.

Barátságai átválthatnak párkapcsolattá, a párkapcsolatai csak abban különböznek a barátságtól, hogy van benne szex. A párkapcsolat kizárólagossága hosszú távon terhére van, feltehetőleg nem nagyon látott jól működő párkapcsolatokat a környezetében. Egy párkapcsolat „érdekessége” mindkét félen múlik, közösen kell tenniük azért, hogy a változatosság megmaradjon.

A tanult viselkedésformák mélyen berögződtek, ezért kezelésük egyszerű tanácsadással nem oldható meg. Ha valódi változást akar, mindenképpen szüksége lenne pszichoterápiára. A terápia során mélyebb önismerethez juthat el, megismerheti saját érzelmeit, és azt a fajta viselkedést, ami megnehezíti, hogy kapcsolatai elmélyüljenek, tartóssá váljanak. A pszichológus nem az ellensége, hanem a segítője. Mindig csak annyira megy bele a dolgokba, amíg maga engedi, maga a „főnök”. Csak akkor segíthet, ha megbízik benne, együttműködik vele. Szakembert a MIPSZI oldalain is találhat.

üdvözlettel

bárdos kata