Túlféltett, egyke gyerek voltam (vagyok), egy (szerintem) nárcisztikus anyával (legjobb munkaerő, legjobb nő, mindent legjobban tudó, legjobb ember stb.) Már-már abnormális rajongással szerettem egész életemben, azt mondhatom, hogy életemet a neki való megfelelés töltötte ki. Amikor teherbe estem, a viselkedése döbbenetesen nagyot változott, pedig akart unokát, ráadásul jó sokáig is kellett rá várnia. A rosszulléteimet hisztinek titulálta, amikor már olyan méreteket öltött, hogy az egészségemet veszélyeztette, akkor meg a gyerek elvetetését javasolta. Ha elsírtam magam, mert megbántott valamivel, megkért, hogy kíméljem meg a látogatásaimtól, mert nem bír elviselni.

Állandóan kritizál, semmit nem csinálok elég jól, egyetlen elismerést kaptam tőle az elmúlt két évben, a szüléskori fegyelmezettségemért (nem kizárt, hogy az is csak a közönségnek szólt). Szerinte idegbeteg vagyok, élhetetlen, elviselhetetlen és tönkre fogom tenni a gyerekemet. Ugyanakkor, amióta a lányom megszületett és túl vagyunk a gyermekágyon, velem látványosan nem foglalkozik, kizárólag az unokája érdekli. Mindig mindenért hálálkodnom kell, mindent szó nélkül le kellene nyelnem, soha nem lehetek indulatos, miközben gyakorlatilag provokál, ilyenkor persze én nem értem a viccet. Az egyetlen megoldást a távolságtartásban látom, ilyenkor mindig rendeződnek a konfliktusaink. Nagyon traumatikus dolog volt megélnem a pszichés bántalmazást épp a legsérülékenyebb időszakban, és szeretném megérteni a hátterét.
Vajon miért változott meg ennyire az unoka lehetőségétől, majd pedig világra jöttétől?

Kedves Gilice!

Amennyiben valóban nárcisztikus személyiségről beszélünk, akkor a kérdésére aránylag egyszerűen választ kaphatunk. Az ilyen ember ugyanis elsősorban arra „használja” társas kapcsolatait, hogy felnézzenek rá, kiszolgálják, és elismeréssel adózzanak neki. Ennélfogva elképzelhető, hogy a várandóság számára azt jelentette, hogy Ön a figyelmét elsősorban a gyermekének fogja szentelni, ezáltal ő maga kikerül a reflektorfényből.

Durva feltételezés, de az is szóba jöhet, hogy attól félt, hogy neki, mint nagymamának meghitt, bensőséges kapcsolatot kell létesítenie az unokájával, ám ez a nárcisztikus személyiségnek finoman szólva nem erőssége. Mivel kapcsolatai saját érdekein alapulnak, nem tud mély érzelmeket viszonozni. Jellemzően nehezen alakít ki hosszú távú kapcsolatot, és többnyire nem is vágyik rá. Mivel önmagát különlegesnek, mi több, tökéletesnek tartja, könnyen lehet, hogy ugyanezeket a gondolatokat vetíti ki Önre is – elvégre a gyermeke, tehát neki is nagyszerűnek kell lennie. A rosszulléteket a gyengeség jeleként értelmezhette, ami ellenkezik a felépített, bár hamis képpel. Ilyen esetben a nárcisztikus személyiség dühöt élhet át, viselkedése rendkívül indulatos lehet. Mivel ez hatalmas belső feszültséget szül, törekszik arra, hogy ezeket a helyzeteket elkerülje. (Lesarkítva: ha nem bírja a várandóssággal járó megpróbáltatásokat, inkább vetesse el a magzatot.)

Hogy miért fordul el Öntől, és miért inkább az unokával törődik? Erre is több lehetséges magyarázattal szolgálhatok – hangsúlyozom, ezek mindössze találgatások. Talán észrevette, hogy Ön nem mindig hajlandó „behódolni” neki, ezért már nem akar arra törekedni, hogy viselkedésével, tetteivel kivívja az Ön elismerését, hálálkodását – elvégre ez roppant nagy energiát kívánna mindkettejük részéről. Az unokával való viselkedésével viszont megpróbálhatja azt a képet kialakítani, hogy ő milyen remek és gondoskodó nagymama – saját maga és mások előtt is. Persze egy csecsemőt még nem lehet manipulálni, de lehet, hogy így akarja bebiztosítani magát arra, hogy majd az unoka is felnézzen rá, elismerje és kiszolgálja.

Mindez persze lehet fikció, és kizárólag akkor beszélhetünk valóságként ezekről az elképzelésekről, ha az édesanyja valóban nárcisztikus személyiség – ha az, nem fogja beismerni.

Üdvözlettel:
Herceg Attila