Emese vagyok, 19 éves. Az lenne a kérdésem, hogy mi miért van és miért történik mindez velem? Mi az oka? Gyermekkoromban anyám folyamatosan a testvéremmel volt kórházban, aki beteges volt, én pedig itthon apámmal. 14 éves koromban  édesapám meghalt... depresszióba estem, nyugtatót szedtem... meggyógyultam - de kb. 3 éve folyamatosan félek a magánytól, hiába sokan vannak körülöttem, egyedül érzem magam, folyton szomorú vagyok, reménytelennek látom az egész életem, sokszor meg akarok halni, és mindig érzek valami furcsát és rosszat a mellkasomban, sokszor csak úgy sírok, nem tudom, miért! Született egy gyermekem, csak benne látok egy fénysugarat, viszont az édesapja elhagyott, és a jelenlegi
párommal is szétmentünk már egyszer. Úgy érzem, nem ért meg, nem törődik velem, pedig mellettem van egész nap. Azt hiszem, magamhoz láncolom, édesanyámat és a testvéremet pedig félek elengedni. Mi lehet ezeknek a kegyetlen érzéseknek az oka?

Kedves Emese!

19 éves korára több tapasztalaton van túl, mint sokan egész életükben. Ebben számos veszteségélmény van, az édesanyja hiánya, az édesapja halála, párkapcsolati veszteségek. Ilyen idős korra a lélek nem szokott felvértezve lenni ennyi és ilyen mértékű fájdalomra. Az lenne a meglepő, ha ennyi fájdalom után nem érezne semmit.

Mindenképp azt javaslom, hogy keressen fel szakembert, aki akár gyógyszeresen, illetve pszichoterápiával tud oldani a mostani feszült állapotán. A háziorvosa fog tudni Önnek abban segíteni, hogy hova fordulhat. Addig pedig javaslom, hogy próbáljon meg erőt meríteni azokból a dolgokból, tevékenységekből, személyekből, amik támaszt adnak Önnek. Legyen sokat olyanokkal, akik fontosak Önnek, akiket szeret. Próbáljon meg töltődni, erőt meríteni.

Üdvözlettel,

Kovács Réka