Több mint 3 évig voltunk együtt, és ez a harmadik szakításunk. Sok mindent tettem ezért a kapcsolatért, és ő is alkalmazkodott hozzám, mégis azt érzem, hogy én többet adtam bele. Most nyáron talán már össze is költöztük volna, mégis, nem bírtam tovább és elengedtem. Pár napja átmentem az ott maradt ruháimért, és beszélgettünk a problémákról. Illetve tett igéreteket
arra, hogy minden más lesz, ha összeköltözünk, meg úgy csinálja a házat, hogy az én stílusom is benne legyen és jól érezzem magam én is. De ezek csak szavak, tettekben nem látom az eredményét. Teljesen össze vagyok zavaroda. Mi van, ha nem adom meg az esélyét annak, hogy megnézzük, milyen az együttélés? Minden lány arról álmodik, hogy legyen egy jószívű párja, és kertes házban élhessen. De ha felteszem magamnak a kérdést, hogy kint lennék-e vele, együtt, mint régen, akkor inkább választom a kényelmes kis lakásomat. Elég volt, hogy 3 évig
alkalmazkodtam hozzá, és csak a töredékét kaptam vissza ennek. A "közös" ház felújítás alatt van már 2 éve, és nem igazán élhető még ott az élet számomra. Ha az ember mindig csak ad és nem kap vissza semmit, akkor kiábrándul a partneréből....asszem. Mert nem tudom, sokszor gondolok rá, hogy mit csinálhat, megnézem, hogy elérhető-e a közösségi oldalakon. Jó lenne egy kis tanácsot kapni. Nekem ez volt az első komoly kapcsolatom, így összehasonlítási alapom sincsen. Ezek az érzések újak számomra.

Kedves Borja!

Ha valami 3 évig nem ment, akkor kevés az esély, hogy ezután jobb lesz. Elmélyült közös munkára és sok időre lenne szükség ahhoz, hogy értékeik, elvárásaik közelebb kerüljenek egymáshoz. Fordulhatnak esetleg párterápiával foglalkozó pszichológushoz (online is), de ehhez mindkettőjük motivációja szükséges. Ha egy kapcsolatban az egyik fél igényei, vágyai alig kapnak teret, akkor nem lehet boldog az együttélés. Nem kell egy kész kertes ház ahhoz, hogy mindketten jól érezzék magukat, csak elegendő „pszichés” tér, amiben mindketten megvalósíthatják magukat és közös céljaikat. A közös cél valami olyasmi, amihez nem kell feladni saját utunkat, ami felé együtt mehetünk. Ha túl sok alkalmazkodásra van szükség, az azt is jelentheti, hogy nem nagyon illenek össze, nagyon más a kulturális, szociális hátterük, neveltetésük. Fontosak tehát az eddig tapasztalt intő jelek. Egy közös ház vagy lakás nemcsak attól közös, hogy egyforma arányban tulajdonosok, hanem attól is, hogy együtt tervezik meg, rendezik be, lakják be. Amikor az egyik fél lakását alakítjuk át közös térré, csak akkor érhetünk el jó eredményt, ha nulláról indulunk, vagyis lehetőleg a legkevesebb bútort, tárgyat, szokást tartjuk meg.

üdvözlettel

bárdos kata