Kedves Andrea! 3 gyerekes, boldog házasságban élő édesanya vagyok. Mindhárom gyermekünk kislány: 8, 5 és 2 évesek. A középső lányommal kapcsolatban kérdeznék. Ő nagyon intelligens, lényeglátó. Emellett kedves, együttérző. Népszerű, sok barátja, barátnője van. Sok dologban képességei messze meghaladják kortársait. Ugyanakkor van, amiben mintha leragadt volna a bölcsődés szinten. Ezek: öltözködés, cipzár felhúzása, kaki után fenék tisztára törlése, széthagyott játékok helyrerakása, kérdésre gyors, értelmes válasz adása. Ezekben a helyzetekben mintha lebénulna és arra vár, hogy valaki más megoldja helyette (anya, apa, óvónéni). Tekintettel arra, hogy egyrészt a lányom kiemelkedően talpraesett és intelligens, másrészt ezek valójában nagyon mindennapi, egyszerűen megoldható feladatok, értetlenül állok a helyzet előtt. Sajnos ilyenkor férjem is és én is - minden türelemre való igyekezetünk ellenére - dühösen reagálunk, rápirítunk: "Nem igaz, hogy ennyi idő alatt sem vetted fel a pulcsidat!", "Miért nem törölted meg rendesen a popidat, tiszta kaki lett a bugyid!", "Most akkor lesz holnap torna az oviban, vagy nem?". A kislányom ezek után mindig sírva fakad. Csak sír, könnyezik és mozdulatlan. Ilyenkor a férjem vagy én kifújjuk az orrát, letöröljük a könnyeit, majd felhúzzuk a pulcsi cipzárját, megmossuk a fenekét és magunkkal visszük a tornazsákját. Magyarul ezekben a mindennapi élethelyzetekben, amikor leblokkol, megoldjuk helyette a problémát. Tudjuk, hogy ez így nem jó, mert neki kellene. De ilyenkor egyszerűen képtelen rá. Egyrészt féltem, hogy mi lesz vele később az iskolában, vagy ha nem vagyok ott ezekben a mindennapi helyzetekben. Másrészt nem értem, miért önti el az agyamat ilyenkor valami fékezhetetlen düh. Soha nem ütjük meg, de kiabálni szoktunk. Várom véleményét és javaslatait! Köszönettel, egy zöld szemű édesanya

Kedves Zöld szemű édesanya!

Biztosan van sok oka, amiért dühös lesz ezekben a helyzetekben. Leginkább talán azért, mert szeretné már, ha ezekre a dolgokra nem kellene figyelnie. Mert hát fárasztó három gyerek. A jelenség, amit leír, sok minden miatt lehet, de még mielőtt belekezdenék ezek boncolgatásába, le szeretnék szögezni valamit: a gyereke nem fog így maradni, biztos vagyok benne, hogy egyik napról a másikra meg fogja csinálni ezeket az apróságokat is. Most részint az önök érzelmi reakciója is tartja benne őt a helyzetekben.

Egy középső gyerek, akinek 2 éves kistestvére van, sokszor vágyhat arra, hogy a szülei ugyanúgy foglalkozzanak vele, mint a kistestvérével. Vannak dolgok, amiben igyekszik a nővérére hasonlítani – lehet emiatt talpraesett, jól kommunikáló. Ugyanakkor „lefelé” is hasonulna, hiszen látja és megtapasztalja a kisebb testvérével való bánásmód „előnyeit”. Ezek persze nem tudatos gondolatok, ezek vágyak, érzelmek. Nem tudom, hogy ő milyen temperamentumú kislány, sokszor lehet feszültség forrása, hogy nehéz elfogadni azt, hogy a gyermekünk másképpen működik a világban, mint a szülei, vagy a testvérei.

De most erősebbnek érzem a regresszív viselkedést az Ön által leírtakban. Sokkal hatékonyabban lehetne túllépni ezeken a szituációkon, ha megőriznék a higgadtságukat, és inkább arra figyelnének, hogy ott és akkor mi lehet az ő érzése, vágya, motivációja – és ezt kommunikálni is felé: pl. „Látom, hogy azt szeretnéd, hogy te is még kisbaba légy, mint a húgod, és azt akarod, hogy kitöröljem a popidat!” Valahogyan fog erre reagálni, majd meglátják. De ezekből a helyzetekből lehet kiindulni, és azt mondani pl., hogy jó, akkor játsszuk azt, hogy egyszer te csinálod, egyszer én. És akkor megtörténik az is, hogy a fejlődés irányába tereljük, és az is, hogy az ő érzéseit is tudomásul vesszük. De nem gondolom, hogy a neheztelés, és aztán a művelet helyette elvégzése hatékony lehet a változásban.

Ajánlanék egy nemrég megjelent könyvet, ami segít jobban megérteni az gyermekek érzelmi működését: http://ursuslibris.hu/a-gyermeki-elme/

Üdvözlettel: Majoros Andrea