A mi problémánk egy kicsit összetett, de megpróbálom a legrövidebb formában összefoglalni. Kislányom 4 éves, Magyarországon született. Már ekkor is kacérkodtunk a férjemmel a külföldre költözés gondolatával, de én nem igazán éreztem, hogy a mi utunk lenne. A dolgot még inkább nehezítette, hogy közben egy elég komoly autoimmun betegséget diagnosztizáltak nálam. Férjem hajthatatlan volt. Először csak pár hónapra, majd kicsit több, mint két és fél éve véglegesen külföldre ment. Ekkor 1 és fél éves kislányommal nem szerettem volna egyedül maradni, így szüleimhez mentünk. 8 hónapot töltöttünk ott, melyet ő egyenesen imádott. 2 éve úgy döntöttem, hogy esélyt adok annak, hogy a család ne essen darabokra, így  kislányom apját követtük. A külön töltött időszak igencsak rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra, már nem volt ugyanolyan. Rengeteget dolgoztunk, folyton vitatkoztunk, aminek az lett a vége, hogy kislányommal különköltöztünk. Azóta neki és nekem is lett párkapcsolatom, viszont a viszonyunk nagyon jó. A gyerek érdekében próbáljuk megbeszélni a kérdéses dolgokat, de a környezetünkben mindenki megszólja ezt, és már magam sem tudom, hogy mi lenne a helyes út.
Anyaként teljesen normálisnak tartom, hogy az apjával is tölt időt, hiszen attól függetlenül, hogy a házasságunk nem működött, még az apja marad. Viszont a párom szerint teljesen eliminálni kellene az életünkből, nem normális, hogy egyszer itt, máskor pedig ott van. Őt az
is zavarja, hogy túl sok időt töltök a gyerkőccel. A szüleim szerint költözzünk  haza kislányommal, ott lenne neki a legjobb. Én azt szeretném, ami a kislányomnak a legjobb, és abban biztos vagyok, hogy ez semmiképp sem azt a környezetet jelenti, ahol az emberek folyton
vitatkoznak. Nem támogatom az apuka ignorálásának az ötletét, nem hiszem, hogy ez normális lenne.
Valahol azt gondolom, hogy a haza, és a családhoz közelebb költözés lehetősége jelentené az arany középutat, ami a kislányom lelki világát leginkább szem előtt tartaná.
A segítségeteket kérném, hogy ebben a helyzetben mi a normális? Én gondolkodom rosszul? Melyik a legjobb út a gyerkőc jóléte szempontjából? Teljesen felemészt ez az élethelyzet.

Kedves Orsi!

Jól érzi és gondolja a helyzetet kislánya körül. Ezt a mondatot, hogy “attól még, hogy párként nem működtek jól, még szülőként együtt kell működniük”, én is gyakran használom. A gyermek szemszögéből ugyanis fontos élmény, hogy az anyja és az apja attól még megmarad, hogy maga a család nem. Kislánya életében a nagyszülők is intenzíven jelen voltak, így nem szabad azt sem kifelejteni, hogy velük megmaradjon a szoros kapcsolat. Valahogy a három helyszín között kell ellavírozni. Ebben azonban nagy egyéni különbségek szoktak lenni, hogy ki, hogyan oldja meg. Tulajdonképpen ez a láthatás kérdése. Még bírósági eljárás során is nagyon ritka, hogy egy apát teljesen eltávolítsanak gyermeke mellől, főleg ha erre mindkettőjüknek igénye van.

Amit nehezebben érthet a család, az talán a normális viszony Önök közt. Ha nagyon jól megvannak együtt, vagy esetleg közösen is szerveznek programot, akkor a gyermeket is megkavarhatja, hogy miért is váltak külön, miért nem maradtak egy család. A gyerekekben folyamatosan van egy fantázia, hogy újra egyesül a család, és ennek fenntartása nagyobb valószínűséggel  megvalósul, ha látja Önöket együtt. Így érdemes ebben tisztán tartani a kereteket és a távolságot. De azt is jól látja, hogy a gyermek érdekében jó, ha bizonyos helyzetekben közösen döntenek, képesek beszélni, és hasonló környezetet, elvárásokat támasztanak a kislányuk körül. Márpedig ehhez időnként kommunikálni kell.

Mindeközben érdemes lenne arról beszélgetnie párjával és szüleivel, hogy vajon miért akarják ennyire eltávolítani az apjától a gyermeket. Talán mindannyiuk részéről egyfajta féltkenység jelent meg, amelyet érdemes tisztázni, hogy ne maradjon feszültség a jelenlegi működő kapcsolatokban. Hiszen a jövő szempontjából a velük való kapcsolat is létfontosságú.

Összegezve: talán az a furcsa ebben a helyzetben, hogy ritkán alakul ilyen jól egy válás egy gyermek körül. Most a felek kommunikálnak, együttműködnek, a távolabbi család is kifejezheti igényét, és mindenki.a gyermekkel akar lenni. Ha tényleg a kislányt veszik figyelembe, akkor megmarad az összes fontos kapcsolat az életében. A technikai részletekre meg rájönnek saját maguk, hogy mi a legkényelmesebb, legelfogadhatóbb.

Üdvözlettel

Standovár Sára