Kedves Andrea! Kicsit összetett a kérdésem. Van egy 3,5 éves kislányom és 1 éves kisfiam. Amikor megszületett a fiam, a kislányom nagyon szerette a kistesót, segített pelenkázni, tologatni a babakocsiban, nem ment úgy aludni a szobájába, hogy ne adjon puszit az öcsikének. Nagy volt az imádat öccse részéről is. A kislányom akkor egyedül evett, egyedül ment wc-re, egyedül ment aludni ebéd után a szobájába. Szeptemberben oviba ment és azóta sok minden megváltozott. Amióta ovis, egyszer se vágtam le a körmét, mert lerágja (előtte sose csinálta), agresszív, főleg a tesójával (lökdösi, húzza a haját, belecsíp, kitépi a játékot a kezéből). Normálisan nem beszél, csak vinnyogva vagy visítva kér inni pl. A legújabb, hogy fél egyedül maradni egy helyiségben. WC-re is el kell kísérni és ottmaradni vele, nem alszik el egyedül a szobájában... És mintha süket lenne. Ha megkérem, hogy ne ugráljon a kanapén, azért is csinálja. Ha valamiért megszidom, akkor verekszik, kiabál, tör-zúz. Ilyenkor a büntiben kell lennie 3 percig (lépcső utolsó foka, Jo Frost módszere). Utána megbeszéljük, kiengedem a büntiből és kezdi újból a rosszaságot, akár ugyanazt, amiért a büntiben volt. Értelmes kislány: szépen rajzol, gyurmázik, rengeteg mondókát és dalocskát ismer. Próbálok vele sokat foglalkozni, hogy ne legyen féltékeny a tesójára. Óvinénitől is kérdeztem, hogy nem bántják-e mások, de azt mondják, hogy ott minden rendben van. A félelemről is próbáltunk beszélni vele, de nem sikerült kideríteni, hogy miért fél. Miért változott meg ennyire? Hogyan segítsek neki?

Kedves Krisztina!

Jo Frost műsorait én is néztem régebben. Ott nagyon fontos elem, hogy a szülőkkel közösen megpróbálják megérteni, mi is történik a gyermekkel. A leveléből azt olvasom ki, hogy Önök is törekszenek erre, de valahol elakad a dolog. Ennek gyakran az az oka, hogy nehezen látunk rá a saját családunk működésére, mert benne vagyunk. Jó a külső szem, aki segít. Kívülről látva jobban szembeötlik az, hogy mitől siklik félre valami. Ezt a bevezetőt azért írtam, hogy biztassam Önöket, merjenek elmenni egy szakemberhez, és konzultálni vele a kialakult helyzetről.

Én most annyit tehetek, hogy a levele kapcsán néhány gondolatot összeszedek arról, ami általában okozhatja ezt a viselkedést. Fenntartva a tévedés jogát.

Az óvoda megváltoztatta a hétköznapokat. A kislánya lehet dühös Önre, a testvérére azért, mert maguk otthon maradhatnak, neki pedig el kell mennie. A regresszív tünetek kifejezhetik azt a vágyát, hogy ő is otthon maradhasson. A gyermeki logika ugyanis így működik: ha én is úgy viselkedem, mint egy kisbaba, akkor nekem sem kell óvodába mennem. De dühös lehet attól is, hogy az anya nem érti ezt.

Elképzelhetőnek tartom, hogy az óvodában nincsen vele gond, de lehet, hogy látja más gyerekek viselkedését, amit aztán otthon ki akar próbálni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy felhasználja a tapasztalatait a dühe kifejezésére otthon. Ez most nem azt jelenti, ha nem látna ilyet, akkor nem csinálná a „rosszaságait” – akkor találna más csatornát a feszültsége levezetésére. A félelmei pedig táplálkozhatnak abból, hogy bűntudata van a rosszaságai miatt. De amikor az érzelmei elöntik, akkor nem tudja még kontrollálni azokat, és tudatosan leállítani magát.

Sokszor ajánlom az alábbi könyvet a gyermeki működés megértésére. Hátha Önnek is segít!

http://ursuslibris.hu/a-gyermeki-elme/

Üdvözlettel: Majoros Andrea