Szeretem fejtegetni, értelmezni magam - a reakcióim, érzelmeim, döntéseim okait firtatni; és van bennem egy érzet, amit nem tudok hova tenni, olyan, mintha nem az enyém lenne, nem tudok hozzá kapcsolódni, "csak van". Egy hűvös, magabiztos meggyőződés azzal kapcsolatban, hogy a létezésem egy hiba, egyfajta anomália; ami ugyan nem rossz, nem ártalmas, de nem kellene hogy legyen. Ehhez a gondolathoz társul egy mélyről jövő bizonyosság, hogy: valami, valahol mélyen bennem, a sejtjeimben hibás. Hogy komoly baj van velem, de fogalmam sincs, mi lehet az. Ez a meggyőződés makacsul mantrázódik bennem: 'Hibás vagyok. Rossz vagyok. Valami baj van velem.'
Ezt az érzést kb. 1,5 éve fedeztem fel és fogalmaztam meg, és már akkor se tudtam vele azonosulni. Nem értem, honnan jönnek és kinek az érzései, mert én azt érzem, hogy őszintén kedvelem azt az embert, aki vagyok. Egyszerűen nem értek egyet ezzel a mélyből felbugyogó sötét és nyomasztó undorral magammal kapcsolatban, csak észlelem a jelenlétét. Nem tudok sokat a tudat és a tudatalatti viszonyáról és működéséről, de kicsit olyan, mintha a tudatos énem 'harcolna' a tudatalattimmal - és a tudatos énem egy egészséges, szeretetteljes, támogató karakter; míg a tudatalattim egy alaktalan, nyomasztó sötétség.
Mihez kezdjek ezzel a helyzettel? 'Tudom', hogy nincs velem semmi baj, de mégis azt érzem, hogy 'selejt vagyok'. Lehetséges, hogy még egészen pici -vagy csecsemőkoromból származik ez az élményem, csak nem emlékszem? Milyen terápiát lenne érdemes elkezdeni? Ez egy séma?

Kedves Anna!

Nagyon jó dolog, hogy ennyire foglalkoztatja saját fejlődése és működése, hogy mindig elemzi a cselekedeteit, érzéseit. Van azonban egy lényeges akadály, ami megnehezíti, ellehetetleníti, hogy továbblépjen. Képzeljen egy kis játékvonatot, ami egy kötött sínpályán mozog. Lehet több vágány, váltók, hegy, völgy, de ennyi. Soha nem változik, mindig ugyanazokat a köröket futja. Akkor mozdulhat ki ebből az egyhangúságból, ha átépítik, elmozdítják, akár elrontják. Így van ez velünk is. A saját köreinket futjuk, elemzéseink is ebben a körben történnek. Nem léphetünk ki magunkból, hogy kívülről vegyük szemügyre érzéseinket.

Ugyanakkor bármennyire is a saját köreinkben futunk, hat ránk a külvilág, a környezet. Nap mint nap kapunk visszajelzéseket családunktól szomszédainktól, kollégáinktól, barátainktól, vagy akár az utcán szembejövőtől. Apró jelzésekről lehet szó, egy villanás, egy fintor, egy mozdulat rengeteg információt hordoz. Ezek hatnak ránk akkor is, ha nem adunk számot róla magunknak, gyakorlatilag észre se vesszük. Vagyis vannak olyan észleléseink, amik hatnak ránk, miközben esetleg tudatosan nem is tudunk beszámolni róla. Például utazunk a villamoson, valaki megnézi a ruhánkat, és valamilyen véleményt alkot róla magában. Tetszik, nem tetszik, irigyli stb. Ezek az érzések valamilyen úton eljutnak hozzánk akkor is, ha a közlő ezt nem akarja. Mi se fogjuk fel, de pl. egy negatív érzés mégis megtelepszik bennünk. Találkozik más, korábban bekerült negatív érzésekkel, és máris kész a „hibás gén” elmélet. Ha egyedül járunk ezen az úton, akkor lehet, hogy soha nem vesszük észre, honnan erednek a pozitív vagy akár negatív érzéseink saját magunkkal kapcsolatban. Az önismereti munkát érdemes mások társaságában végezni, így sok fájdalomtól, ijedtségtől, szenvedéstől óvhatjuk meg magunkat. A társak visszajelzése segíthet egyensúlyt teremteni a negatív és a pozitív érzések között. Járhat egyéni pszichoterápiára, ahol a pszichológus segít végigmenni az önismeret útján. Egy másik lehetőség az önismereti csoport, ahol a csoportvezetőn kívül mindenkinek hasonló a célja. Szakembert a MIPSZI oldalain is találhat.

üdvözlettel

bárdos kata