21 éves leszek pár nap múlva. Nem érzem betegnek magam. Inkább szánalmasnak. Igyekszem konkrét lenni. 2015-ben édesanyám a szemem láttán halt meg, rákban. Végig, legalább egy évig az emberek furán néztek rám. Bevallották nekem utólag, hogy azért, mert én mindig csak lehajtott fejjel jártam és szomorú voltam. De ez nem igaz! Ezt nem hiszem el senkinek.
Egyke vagyok. Illetve számomra a testvéreim, akikhez anyukám halála óta nem köt semmi, mivel féltestvérek, nem emberek! Cserben hagytak. Akkor, azelőtt és még mindig.

2017 januárjában kapcsolatba keveredtem. Hihetetlenül boldog voltam. Nem dohányoztam, nem ittam alkoholt, ahogyan az akkori párom sem. Amikor ő elhagyott, csakis az én hibám miatt,
2017 augusztusának 31. napján, elkezdtem dohányozni és inni. Erről édesapám, akivel élek, nem is tudott. Különben sem fogadta el a lányt, örült a szakításnak. Ma 2019-ben vagyunk, és 1 hete nem dohányzom. Rég nem iszom. De árva porszeme sem vagyok annak, aki akkor voltam. Nem mint azelőtt, hanem most, még annyira sem érdekel senkit, mi van velem. És erről csakis én tehetek! Pár napja a lány új barátja rám támadt egy rendezvényen részegen. Hát... lefogták őt is és engem is. Akkor bántam, de most örülök neki. Amúgy széttépném azt az embert legszívesebben! Még ha részeg is volt. Úgy érzem, nincs kiút, nem sírok, nem toporzékolok, nem vagyok belebetegedve. Azóta is érzek a lány iránt. De ő már semmit, ezt nyomatékosította anno, lekoptatott. Tiszteletben tartom. Valamiért leragadtam itt. Ki akarok jutni ebből az útvesztőből, ahol mindenki a barátom, de én senkinek sem. Mert én mindent megteszek nekik, ők pedig meg sem látogatnak, hacsak nem kell nekik valami. Senkinek sem beszéltem még az érzéseimről, mert én... nem tudom. Más ember lettem. Ez az ember sokkal erősebb, keményebb jellemű, még a hangom is más. Mégis nekem az az élet hiányzik, amikor én az voltam. Boldog. Mit tegyek? Mivel juthatok ki ebből a helyzetből? Az oldalon olvastam, hogy a páciensek 90 valahány százaléka hazudik. Én nem páciens vagyok, csak egy kérdező. Viszont ha hazudnék... Ön sem tudna segíteni.

Kedves Kérdező!

Ha jól értem, az élete édesanyja betegsége és halála kapcsán változott meg. Szomorúnak látták, lehajtott fejjel járt, féltestvéreivel megszakadt a kapcsolata. Szomorúnak látta a környezete, de nem hitt nekik. Nem élte át a gyászát, nem dolgozta fel az egész életét megváltoztató tragédiát. Azóta megváltozott. Egy rövid kapcsolat megszakadása után dohányozni, inni kezdett. Érzéseit nem osztotta meg édesapjával, barátaival. A szakítással újabb gyász kezdődött, pedig még édesanyja halálát se dolgozta fel.

Biztosan nehezen fogadja el, hogy még mindig gyászol, mert talán tényleg nem érez szomorúságot, fájdalmat. Mégis vágyik arra a világra, ami édesanyja halála előtt boldog és kiszámítható volt. Most a keménység az álca, amivel védekezik saját érzéseivel szemben. Magát hibáztatja kapcsolata megszakadásáért, útvesztőben érzi magát.

A kiút a gyász feldolgozása, átélése. Segíthet az édesapja, egy barát, vagy egy pszichológus, aki átsegíti ezen a nehéz akadályon. Mindehhez bátorság kell, elfogadni, hogy bajban van és segítségre van szüksége. Az első lépést már megtette ezzel a levéllel.

üdvözlettel

bárdos kata