41 éves vagyok, elvált, egy lányom van. Az volna a kérdésem, hogy sajnos szinte egész életem arról szolt, hogy magányos voltam, nagyon nehezen tudtam párkapcsolatot létesíteni a másik nemmel. Azt érzem, senkienek se jövök be, őszinte vagyok és romantikus alkat, és hűséges is... s valahogy azt érzem, hogy ezzel hátrányt szenvedek,  mert a macho és casanova alkatú sármos szépfiúk a nyerők. Akinek van jó kocsija és persze olyan dumája is, aki elnézést, egy apácát is el tudna csábítani a keskeny útról tágasabb utakra. s ez a trendi, azt tapaszrtalom hogy a nők, tisztelet a kivételnek, ezek után futkosnak, és a magamfajta pasi le van sajnálva, unalmasnak megbélyegezve. Szeretek én is beszélgetni, ismerkedni a lányokkal, viccelődni is, de valahogy a bizonyos határt átlépni, a jó ismerősi fázisból nem tudok áttérni oda, hogy randira hivjam, előtte mobil számot cseréljünk. Facen könyebben megy, de ott is komolytalanságot élek meg a lányok/nők oldaláról. Egyik percben komolyan gondolja velem, vagy gondolná, és később már másként érez velem kapcsolatosan. Inább csak barátok maradjunk. És ez megy már évek óta. Kérem, segitsen, valami támpontot, infót adni nekem, hogy bennem van a hiba? Vagy esetlegesen túl nagy már az igény, a férfiakkal szemben támasztott követelmény?

Kedves Laca!

Sokan keresnek meg hasonló kérdéssel: ismerkednének, de valahogy nem találják meg egyik emberben sem azt a pluszt, azt az érzést, amit keresnek. Ilyenkor természetesen számba vesszük a lehetőségeket, hogy mi lehet a kudarc hátterében. Egyik lehetőség valóban az lenne, hogy mi nem nyújtjuk azt a másiknak, amitől vonzóak leszünk. Illetve, hogy a másik vár el túl sokat, amit lehetetlen teljesíteni. De a levelében utal arra is, hogy a kapcsolódás korábban is nehézséget jelentett, hogy nehezen lép át egy bizonyos határt. Azt gondolom, többet nyerünk, ha ezt a vonalat gondoljuk tovább, mintsem a nőket egy nagy kalapba helyezve azon szomorkodunk, hogy minden nő csak a „nagydumájú pénzes sármőrökre” bukik.

A kapcsolati kutatások azt találták, hogy minden ember rendelkezik egy kötődési típussal, melynek hátterében a korai, szülőkkel megélt kapcsolódási minta húzódik. Később, a párkapcsolatok során ezt a kötődési mintát visszük tovább. Önnek van pozitív tapasztalata is, hiszen édesapa. Mégis, valami meggátolja Önt, hogy egy bizonyos ponton túl közel engedjen valakit magához. Azt sejtem, hogy az Ön történetében ennek a pontnak nagy szerepe van, ami egyfajta biztonságot is ad, azzal együtt, hogy eltávolít másoktól.

Talán ez a gondolat elindít további kérdéseket is Önben, ami mentén lehet gondolkozni a párkapcsolatokról. Hosszú távon azonban az a tapasztalat, hogy egy kapcsolati nehézség csak egy másik kapcsolatban oldható fel. Ez lehet egy barátság, egy párkapcsolat, vagy egy terápiás kapcsolat. Így ha elakadna ebben a kérdésben, javaslom, keressen fel pszichológust, aki segít feltárni a fent említett kapcsolódási mintákat, és új megoldások felé irányítja.

Üdvözlettel,

Kovács Réka