29 éves vagyok, egy 13 éves  gyereklány megosztotta problémáját egy oldalon, hogy magányos és senki nem hajlandó fogadni a közeledését, önmagát átlagosnak látja és felsorol pár jó tulajdonságot is, de mégsem tud csatlakozni sem fiúkhoz, sem lányokhoz. Részben magam miatt is kérdezek (mindig ilyen voltam),vrészben a lány miatt, mert a neki szóló válaszát majd kimásolom és elküldöm számára. Általánosságban megfigyelhető, hogy vannak emberek, akik kisodródnak a társadalom/közösségek peremére, ennek mi az oka? Milyen taszító "erő" van bennünk, ami miatt magányosak leszünk akár hosszú éveken át, és mégsem vesszük észre a hibát? Mit lehet ezzel a jelenséggel kezdeni? Köszönöm a válaszát és az idejét!

Kedves Bandi!

Egyre többször találkozom azzal a jelenséggel, amikor értékes emberek nem ismerik fel, vagy nem hajlandóak felismerni valódi erényeiket. Hogy ez miért történik így, annak több oka lehet.

Egyrészt az önismeret nem hullik az ember ölébe, azért meg kell dolgozni. Persze, ezt is lehet félvállról venni, ám akkor csak részeredményeket érünk el, aminek következtében képtelenek leszünk a velünk történő eseményeket feldolgozni – ez pedig a kudarcok megértésénél és az azokon való túllépésben fog a leghátrányosabban jelentkezni.

Másrészt egyesek könnyű stratégiát vélhetnek abban, ha a saját elesettségüket helyezik előtérbe, hiszen ezáltal is szociális előnyökhöz juthatnak. Esetleg több figyelem irányul rájuk, egyesek megszánják őket. Ám ez a stratégia is csupán ideig-óráig működik. Vegyük példának azt az esetet, amikor valaki a másik felé fordul, mert elesettet lát benne, olyat, akinek segíteni kell. Ha ez egy nő és egy férfi között történik, és párkapcsolatot létesítenek egymással, a kapcsolati viszony már rögtön sántítani fog, ugyanis az egyik fél a megmentő, a másik a megmentett lesz. Ez persze kölcsönös függőséget szül, hiszen a megmentett hálás lesz, ugyanakkor úgy érzi, a másik nélkül újra elveszetté válhat. A megmentő is ragaszkodni fog a másikhoz, hiszen tettével saját magát magasztalja, ám ez csak akkor működőképes, ha a kialakult viszonyt képesek fenntartani.
Emiatt a két fél sosem lehet egyenrangú, hiszen akkor felülírnák egymás igényeit.

Ugyanakkor úgy gondolom, hogy akár hosszú időn át magányosnak lenni, illetve a perifériára szorulni nem ugyanaz. Véleményem szerint azokat fenyegeti ez utóbbi veszélye, akik komoly mentális, vagy más jellegű problémákkal küzdenek.

Mit lehet kezdeni az eredeti problémával? Például el lehet sajátítani az önismeretet. Hosszú és izgalmas út, ami nagyon megéri.

Üdvözlettel:
Herceg Attila