Kedves Doktor úr! :) Először is kissé sajnálom, hogy csak itt tudunk értekezni. Rengeteg kérdésem lenne, amit jó lenne veled megvitatni, de minthogy erre nincs lehetőség, így itt ragadok ki olykor egy-egy gondolatot, melyet a leginkább fontosnak tartok, kicsit a magam részéről is, és talán másoknak is segíthet. Már régóta foglalkoztat egy kérdés: Van-e lélek? Tudom, hogy ez az emberiség évezredes kérdése, de érdekelne a véleményed! Számomra a lélek úgy, ahogyan az emberek a hétköznapi értelemben használják ezt a kifejezést, nem létezik. Számomra a "lélek" érzelmek – szándékosan használom az érzelem szót az érzés helyett, mert az érzés inkább fizikai jellegű (fájdalom, éhség), az érzelem pedig „lelki” (kevés a magyar kifejezésünk e témában) jellegű – összessége, az „érzelem” pedig a test hormonháztartásának válaszreakciója a külvilág ingereire.  Nem hiszem, hogy ezt nagyon ecsetelnem kellene, ha holnap bemondják a tv-ben, hogy atomcsapás várható a lakóhelyemen, az emberek nyilván pánikba esnek, de ha megemelik a fizetésüket, akkor valószínűleg örömöt és elégedettséget éreznek.  Ily módon, amikor tegyük fel „ideges vagyok”, akkor megnövekszik az adrenalin-szintem, amikor „jól érzem magam”, akkor az endorfinszint ugrik meg, amikor pl. szakmai elismerést kapok, és dagad a mellem, akkor az oxitocin-szintem emelkedik – ha jól tudom, az oxitocin (amellett, hogy másodlagos női nemi hormon, és a nőknél a szülést is elősegíti) a férfiak szervezetében is megtalálható, elégedettség „érzését” okozva. A hétköznapi emberek világában ez a háttér „nem létezik”, nem beszélnek róla, eszükbe sem jutna azt mondani: „kirúgtak a munkahelyemről, lecsökkent az oxitocin-szintem, az adrenalinom meg túlteng” – ehelyett azt mondják, hogy „vesztesnek érzem magam és ideges vagyok”. És ezzel együtt valami „ajzószert” keresnek maguknak, amitől „boldogabbnak” érzik magukat, akár a család, akár az alkohol, akár az édesség – minddel az endorfinszintet akarják növelni... Nálam ez nem (így) működik. Az én fejemben ezek a dolgok nem kapcsolódnak össze. Igen rég volt, amikor szétválasztottam a racionális gondolkodást az „érzelmeimtől”, s minthogy az érzelmek számomra végső soron csak testi reakciók, így nem is veszem őket komolyan. A szervezetem ilyen jellegű válaszreakcióit megfigyelem és jegyzem, de nem késztetnek cselekvésre – nem úgy, mint az embereket általában. Igen régóta gyakorlom ezt elméletben, különböző szituációs játékokkal és előrevetített lehetőségkombinációkkal logikai folyamatokat zongorázok végig, hogy minden eshetőségre felkészüljek. Ma már szinte minden nagyobb (és talán kisebb) lehetőségre van kész sémám, template-em, így nem játszanak szerepet az olyan „érzelmek”, mint a félelem vagy a kétségbeesés. Már nem is tudom, milyen „érzés”... Mindent tárgyilagosan közelítek meg, rideg logikával, minden információt adatnak tekintek. A félelem ellenszere az események befolyásolhatatlanságának elfogadása, valamint a randomitás (ha esetleg „rosszra” fordulnak a dolgok, akkor majd improvizálok valamit), a kétségbeesés ellenszere pedig a problémamegoldás – azaz nem jajveszékelni kell, hanem mérlegelni a helyzetet, kitalálni a megoldást, és máris eltűnt a pánik. Első hallásra talán úgy tűnhet, hogy már nem is élek. Talán úgy tűnhet, hogy páratlanul szegény az életem érzelmek nélkül. De ez nem igaz! Az érzelmek tudatos kezelésével én döntöm el, hogy mit érzek. A logikát felhasználva kiiktattam a negatív érzelmeket, így tehát ezek megszűntek. A másik oldal viszont, a pozitív érzések megmaradtak. Pontosan tudom, hogy mi okoz nekem igazán örömöt vagy elégedettséget, és ezeket a dolgokat természetesen nap mint nap végzem is. Így tehát valójában sokkal békésebbnek, szabadabbnak, nyugodtabbnak és bölcsebbnek látom magam, mint az embereket. Hogy miért tartottam fontosnak ezt leírni? Nyilván nem azért, mert azt gondolom, hogy az emberek „hülyék”, én meg tökéletes vagyok! Nagyon elfajult manapság a világ, mert az emberek egy része rájött arra, hogy másokra az érzelmeiken keresztül lehet a legkönnyebben hatni. Az érzelmeivel lehet zsarolni, megvezetni, eltéríteni, rávenni az embereket mindenre, mert a mai ember a lelkét tartja a legfontosabb értéknek, lelkének boldogságát, és ezért mindenre képes! És nem látják azt, amit egy gondolkodó lát, sőt, nem is érdekli őket, és ezt én rettentően elszomorítónak találom, mert ezeknek az embereknek a legszörnyűbb az élete, ráadásul nem is tudnak róla. Tehát azért írtam magamról az imént, hogy példát mutassak, hogyan lehet ellenállni az „érzelmek” manipulációjának. Tisztelt Doktor úr! Tudom, hogy szaktudásod határtalan a pszichológia terén. Szeretném, ha válaszodban nem az Atkinson pszichológiakönyvet mondanád fel, minden irányzatával együtt. Kérlek, gondold át, amiket írtam, tekints ki a világba, mérd le a valóság mérlegén az elméleteimet, próbáld meg alkalmazni őket, és csak utána írd meg, mit tapasztaltál, mit gondolsz, esetleg mit „éreztél”, szerinted valójában létezik-e a lélek? Válaszodat előre is köszönöm, további minden jót és sok sikert kívánok ezen a téren is! :)

Vilmos

Kedves Vilmos!

Azt hiszem, sem Te, sem a többi olvasó nem veszi zokon a tegező formát. Bizonyára nem árulok el hadititkot azzal, hogy ismerjük egymást.

Fő kérdésed az: van-e lélek?

Ha egyszerűen akarok válaszolni, azt mondom: szerintem igen, van. Persze az alábbiakban meg is indokolom.

A magam részéről úgy gondolom, hogy bármivel is foglalkozzunk, mindig legyünk jó értelemben véve kritikusak. Ez azt jelenti, hogy a befogadott információk ne csak vég nélkül áradjanak át rajtunk, hanem gondoljuk újra azokat és legyen merszünk visszakérdezni - mi több, merjünk kételkedni. Erről rendszerint Popper Péter gondolata jut eszembe, aki azt mondta, nem azért tartja magát szkeptikusnak, mert semmit sem hisz el, hanem éppen ellenkezőleg, mindent lehetségnek tart.

Véleményem szerint ez nagyon bölcs gondolat, ezért induljunk el ennek mentén. Tegyük fel: elhiszem, hogy nincs lélek. Elvégre mit vár el tőlünk a mai világ: dolgozz azért, hogy éppen csak megélj! Végezd el a munkát, de ne várj többet annál, mint hogy holnap tudsz venni magadnak két zsemlét és némi felvágottat! Tudom, éhes vagy, de az csak fizikai szükséglet; annyit azért segítek, hogy legalább ezt ki tudd elégíteni... de semmi többet! Ha esetleg az érzéseidről, ne adj' Isten a lelkedről beszélnél, még ezt is megtagadom tőled. Ha azt találod mondani, nem érzed jól magad, teszek róla, hogy erre minden okod meglegyen.

Mindezt hogyan lehet túlélni? Lélek nélkül. Kizárva a gondolatokat, az érzéseket.

Vajon a társadalomnak mi oka van arra, hogy ezt tegye? Miért szükséges az, hogy valami ellen dolgozzon? A „nincs” ellen nem kell szándékosan tenni – mert az eleve „adott”.

Ugyanakkor ez a dolog tökéletesen kétirányú. Egyfelől mondhatjuk azt, hogy ha nem lenne fajgyűlölet, ha nem lenne kizsákmányolás, ha nem lenne háború, a társadalom nem emelné fel a szavát ezek ellen. Viszont nagyon jól tudjuk, hogy ennek a fordítottja is igaz: képesek vagyunk valamit megteremteni azáltal, hogy forrongunk ellene. Találj ki bármilyen mondvacsinált mozgalmat! Legyen az bármennyire primitív, vagy a józan észnek ellentmondó, biztos vagyok benne, hogy partnerekre lelsz; olyanokra, akik melléd állnak és támogatják a kezdeményezésedet.

Akárhogy is: ha valami ellen teszel, életre hívod azt. Ha viszont képes vagy feltámasztani, az nem lehet nem létező.

Tehát akkor miért küzd a társadalom a lélek ellen? Minden valószínűség szerint azért, mert nagyon jól tudja, hogy létezik, csak az aktuálisan kitűzött céljai elérésében akadályt jelent. Csakhogy a lelket – természetéből fakadóan – nem lehet a sárba döngölni.

Ha szereted a filmeket, ajánlom figyelmedbe az Equilibrium című alkotást. Nagyon hasonló témával foglalkozik.

Azt írod, az érzelem nem más, mint a test hormonháztartásának válaszreakciója a külvilág ingereire. 

Való igaz, ezek a biokémiai vegyületek nagyon sok reakciónk, mi több, cselekedetünk létrejöttében fontos szerepet játszanak. Jó példaként hoztad fel az oxitocint, amelyet a szülés megindításakor is alkalmaznak, mivel hatással van a méhösszehúzódásokra – mivel a simaizmok működését is szabályozza. Nem mellesleg hasonlóan a tesztoszteronhoz – amit elsődleges férfi hormonként szokás emlegetni – férfiakban és nőkben is egyaránt megtalálható, és szexuális aktus során nagymértékben szabadul fel a szervezetben. Különös hatása, hogy az orgazmus (valamint az érintés) hatására olyan folyamatokat indít be, amelyek kialakítják az emberek közti kötődést – vonatkozik ez a monogám párkapcsolatokra, illetve a szülő-gyermek kapcsolatokra is.

Ha így nézzük, akkor a szerelem, a tartós párkapcsolatok, valamint a szülői védelmezés is csupán egy „vegyszer” hatására jön létre.

Csakhogy: ha „érzelmi” folyamataink kvázi egyszerű élettani törvényeknek tulajdoníthatók, mi a helyzet az olyan hormonokkal, mint a számos vita tárgyát képező szerotonin?

Ez az a hormon, amit közismerten a depresszió kialakulásáért tesznek felelőssé – a legtöbb antidepresszáns a szerotoninerg rendszerre hat. Arról viszont ritkán szól a fáma, hogy ez a hipotézis jó ideje elhasalt: ha egyébként egészséges emberek szerotoninszintjét lecsökkentjük, meglepő módon nem válnak depresszióssá. Sőt: épp egy órával ezelőtt olvastam, hogy egyes kutatók a csökkent szerotoninfunkcióval magyarázzák az agressziót. Bennem megfogant a kérdés: jellemzően agresszívek a depressziós betegek? Tudtommal nem.

Persze ez a laikus számára is logikus lehet: képzeljünk egy depressziós embert. Mi jellemzi? Kedvtelenség, melankólia, magába fordultság. Agresszió? Mások felé irányulóan meglehetősen ritkán.

Akkor – kérdem én – hol van itt a törvényszerűség? Persze, lehet azzal a magyarázattal élni, a szabályokat bizonyos hatások módosíthatják. Igen, de mégis: milyen hatások? Az tény, hogy a környezet jelentősen befolyásolhat genetikailag meghatározott jellemzőket, de ez sem igaz mindenre. Példának okáért: azok a kisgyerekek is képesek a nemi identitásnak megfelelően diszkriminálni használati tárgyakat és cselekvésformákat, akiknél a környezet egyébként nem támogatja az identitástudat formálását.

Visszatérve leveledhez: mindebből nekem úgy tűnik, hogy ideig-óráig ellent tudunk állni a manipulációnak, de csak azoknak a befolyásolásoknak tudunk hátat fordítani, amelyek nem gyökereznek mélyen bennünk. Ha úgy tetszik, ezt a gyökeret nevezhetjük léleknek. Ám ha nem tetszik, semmi sem tiltja, hogy más névvel illessük.

Üdvözlettel:

Herceg Attila