25 éves nő vagyok, párommal 7 éve vagyunk együtt, 6 éve együtt is élünk a szüleinktől távol, továbbtanulás és munka miatt. 1,5 éve párom elhatározta, hogy nappal dolgozni fog, este pedig esti egyetem. Én is dolgozom nappali egyetem mellett, de kevesebbet, hogy jusson idő mindenre, ami fontos az életben. Azóta nem sokat látjuk egymást, a közös programok szinte nullára csökkentek, csak nyáron volt jó a kapcsolatunk.
Sokat beszéltünk arról, hogy én ezt a helyzetet nem bírom, nekem szükségem van szeretetre, együttlétekre, odafigyelésre. Odáig fajult, hogy a szülinapom is elfelejtette és az évfordulónkat is, persze én mindig hetekkel előre gondolkoztam, milyen ajándékkal lepjem meg. Rengeteg szomorú éjszakám van emiatt, és lelkiismeret-furdalásom van, ha zaklatom a témával, mert neki állandóan rengeteg dolga van. Sajnos emiatt én egyre távolabb érzem magam tőle, nem beszélgetünk, csak együtt alszunk és ennyi lett a kapcsolatunk. Meg talán havi 1-2 együttlét összejön, de az is olyan, hogy közben az agya máshol jár, és utána majdnem elsírom magam, annyira rossz érzés.
Én már nem kívánom őt, de mélyen belül szeretem, hiszen rengeteg mindenen segítettük át egymást az elmúlt években. Sajnos nem tudom, mit tegyek, mivel nem tudok elköltözni, és ő se, így nyárig egy lakást bérlünk, ha szakítok vele, akkor még inkább pokol lesz ez a fél év, végig lelkiismeret-furdalással töltve. Másik lehetőség, hogy kibírom még azt a 3 hónapot, ami hátravan, és remélem, hogy utána minden visszaáll a régibe, de ezt nem hiszem el magamnak se.
Lehetséges lenne, hogy újra minden rendbe jöjjön? Én eddig türelmes voltam, elnéztem a helyzetet az elmúlt 1,5 évben, de pont a végére  már annyira kihűltem és annyira elegem van. Kértem, menjünk el egy közös hétvégére pihenni valahova, hátha az a 2 nap kikapcsol bennünket, és érezhetek némi reményt arra, hogy minden rendbejön, de azt mondta, fontosabb az ő dolga, mert már neki elege van, és mielőbb szeretne végezni. Úgy érzem, nem érti, vagy nem veszi komolyan az
én érzésemet ezzel kapcsolatban, hiszen ő ugyanúgy szeret és kíván, mint eddig.
Köszönöm tanácsát!

Kedves Kérdező!

Levele alapján arra gyanakszom, hogy nem csupán az eltérő igények jelentik a valódi problémát, hanem ezek kommunikációja. Amennyiben a kapcsolat annyiból áll, hogy csak együtt alszanak, de nincs beszélgetés, nem teremtenek lehetőséget arra, hogy a problémákat megbeszéljék, úgy valóban csak hiú remény marad, hogy a dolgok idővel jobbra fordulnak.

Úgy gondolom, hogy ha a saját életünkről, a saját boldogságunkról van szó, félre kell tennünk a lelkiismereti kérdéseket, és mondanivalónkat úgy kell a másiknak tálalni, hogy ne tegyünk függővé magunkat az ő reakcióitól. El kell fogadnunk, hogy olykor nem azt kell mondani, amit szeretnénk, és esetleg nem azt fogjuk hallani, amit szeretnénk. Ez mindössze üres beszélgetés lenne, tartalom nélküli, szépen hangzó mondatokkal. S ahogy a mondás is tartja, a szó elszáll… a problémák azonban megmaradnak.

Úgy látom, hogy a közös problémákról másként gondolkodnak, más megoldásokat szeretnének, ami egyáltalán nem gond. Sokkal inkább a kommunikáció hiányával építenek falakat saját maguk köré. Talán a párja valóban úgy gondolja, hogy ezt az időszakot át kell vészelni, s utána lesz idejük egymásra. Éppen ezért most a feladataira akar koncentrálni, s versenyt futni az idővel.

Ha így gondolkodik, érdemes mérlegelni, hogy lehet-e versenyt futni az idővel, s van-e értelme. Ha tanulmányi időszakról van szó, akkor minden bizonnyal azért fektet annyi időt a tanulásba, hogy minél előbb letehesse a vizsgáit. Amennyiben olyan helyzetben próbálja siettetni a dolgait, ahol nem lehet egy megadott határidőnél előbb végezni, akkor érdemes elgondolkodni, és stratégiát váltani.

Ezt gondolja át Ön is, és tegye fel kérdésként a párjának!

Ha a párja tényleg azért bástyázza körbe magát a teendőivel, hogy végül Önnel lehessen, ám Ön elfordul tőle, akkor ő azt kudarcként fogja értelmezni, és szintén elhidegüléssel reagálhat. Ekkor úgy érzi, Ön nem értékeli azt, hogy amit tesz, azt kettőjükért teszi. Egy őszinte és mély beszélgetés során erre is fény derülhet.

Beszéljék meg, van-e lehetőségük arra, hogy a tennivalóikat átütemezzék! Jelöljenek ki olyan dátumokat, amikor kizárólag egymással foglalkoznak, s törekedjenek arra, hogy ezeket a „randevúkat” semmi se zavarhassa meg!

Szinte mindannyian taposómalomban éljük az életünket, ám úgy gondolom, lehet, és szükséges is emlékeztetnünk egymást arra, hogy számunkra fontos a másik. Ehhez nem kell más, mint apró figyelmesség, egy-egy kedves gesztus, s persze a szóbeli kifejezése annak, hogy tiszteljük és becsüljük a másikat.

Üdvözlettel:
Herceg Attila