A kislányom három nappal ezelőtt megijedt a macska hangjától.  Nem a sima nyávogásától, hanem a verekedés hangjától. A szobájában volt este, de nem égett a villany, csak a nappaliból szűrődő fény volt neki. Csak egy pillanatra ment be, és pont abban a pillanatban rikkantotta el magát egy macska az utcán. Annyira megijedt tőle, hogy sokkos állapotba került olyan 2-3 percre.
Kirohant a szobából és a földre vetette magát arccal lefelé, üvöltött és ütötte a földet közben.  Csak akkor tért magához, amikor hangosabban rászóltam. Azóta egész nap a hátam mögött van, nem megy be még nappal sem a szobájába. Látom rajta, hogy fél. Már volt olyan alkalom, hogy nézett oldalra, mintha valamit látott volna. Ezt régebb láttam nála. Ma megint ugyanúgy nézett félre, és utána egyből odabújt hozzám. És ha rákérdezek hogy valamit látott-e, akkor kitér a téma elől és nem válaszol. Az lenne a kérdésem, hogy mit tegyek? vigyem el orvoshoz
(PSZICHOLÓGUSHOZ), vagy hogyan próbáljam meg kideríteni, hogy tényleg lát valamit vagy nem? Hogyan kezeljem ezt a problémát? Mit tegyek? A kislányom 4 éves lesz szeptemberben.

Kedves "Breko"!

A lelki fejlődés természetes része a félelmek, szorongások fejlődése is, melynek megvannak a többé-kevésbé meghatározható állomásai, amelyek adott sorrendben követik egymást. Hiszen a csecsemőnek el kell jutnia a szinte teljes függés és kiszolgáltatottság állapotából az önálló életvezetésre képes felnőttségig, és ez a folyamat sok-sok akadállyal szembesít, sok félelmet kell megélnünk és meghaladunk, míg végighaladunk ezen az úton. Először is a megsemmisülés igen mély, ősi, megfoghatatlan szorongása keletkezik majd oldódik fel jó esetben egy kellően megtartó anya-gyermek kapcsolatban. Majd a lelki széteséstől való félelem jelentkezik, amelyre szintén gyógyír a bensőséges kapcsolat beépülése, „saját lelkierővé válása”. Azután a már megfoghatóbb, szeretett személytől való elválás félelme, a szeparációs szorongás jellemző, ami szintén a személyes biztonság megszűnésével fenyeget – de már egy érettebb fejlődési szint elérését mutatja. Ez mutatkozik meg a kisgyermek gyakori, sötéttől való félelmében is. Persze sokszor ezek nem egyértelműek, és könnyen összekapcsolódnak aktuális életeseményekkel, mint például egy váratlan, erős hanghatás. Valamint, a megküzdés során mindig igyekszünk valamihez kötni a megnevezhetetlen, „testetlen” szorongást, mert úgy könnyebb elviselni, vagy akár kifejezni, elfogadtatni környezetünkkel: nagy állattól, helyektől való rettegés formájában. Vagy, amint az az óvodáskorra jellemző, képzeletbeli szörnyeket teremt a fantázia minden sarokba. Ebbe még az is belefér, hogy olyat „lát” egy gyermek, ami „nincs is ott”, csak hogy valahogy felülkerekedjen egyébként megfoghatatlan félelmein.

Ha érzelmileg biztonságos környezetben nevelkedik a gyermek, akkor a szeretetteli kapcsolat megannyi kedves gesztusa, a mesehallgatás, az ismétlődő napi ritmus, a szokások megnyugtató rendje, az ismerős környezet (barátságos szoba, kedvenc tárgyakkal) megtartó keretet ad, így elsimítja ezeket a nyugtalanságokat. Amennyiben ez az Önök esetében is egy rendkívüli példa volt, aggodalomra semmi ok. Ha ismétlődik, súlyosbodik a túlérzékeny reakció, és beszűkíti a gyermek életterét, érdemes szakemberhez fordulni.

Üdvözlettel

Simon Sarolta