Kisfiam 1,5 éves, én 32. A kisfiam édesapjával nem működött a kapcsolatunk és különváltunk. Háromszori próbálkozás után elköltöztünk a nagymamához. Itt élünk egy éve. A PROBLÉMA: édesapja 1 héten egyszer, szombatonként jön a kisfiunkért. Olyankor sokat játszanak, és este 6 órára visszahozza. Én mikor átveszem a kisfiamat, elég feszült vagyok, de próbálok mosolyogni. Az édesapa sokat zsarol és fenyeget. Mikor átveszem a kicsit, tombol és sír, hogy nem akar hozzám jönni. Mikor bejövünk a házba, tombol, remeg és elutasítja a közeledésem. Egy ideig nagyi is tudta nyugtatni, de már ő sem képes. Lefürdetni és megetetni sem lehet. Mintha félne tőlem. Már a másik szobába kell átvonulnom. Szó szerint. Ezután eltelik kb. fél óra, és elkezd közeledni hozzám és puszilgatni. Persze ekkor én már a sírás határán vagyok. Mi lehet ennek az oka? A fiam nem elhanyagolt. Nem verem. Nem éhezik. Jól fejlődik. Talán későn kezdtünk el közösségbe járni? Vagy apuka sokat dolgozott és volt, hogy éjszakánként sem látta? 1 éven keresztül se nagyi, se apa nem volt, csak ritkán. Lehet, hogy un engem?
Sokat foglalkozom vele. Probálunk nem telefonozni, hanem fejlesztő játékokkal játszani. Esetleg nem vagyok elég erélyes és nem kiabálom azt, hogy most már elég legyen? Vagy lehet, hogy 4 hónapig cicizett és hirtelen lett leválasztva? Amúgy társaságban nyitott, de ha elmegyek, keres és pánikol. Teljesen más. Kérem, mondjon valamit, mert ettől az egésztől tönkremegyek. Úgy érzem, ez már nem normális. Most lesz a gyermekelhelyezési per. Ha behívnak mindkettőnket a picivel, akkor tuti apukáját akarja majd, és ha lever egy ilyen sírást és
remegést, attól félek, elveszik a kisfiamat... Ui:....szeparácios szorongás soha nem volt nálunk...

Kedves Angéla!

Ha jól értem, most elsődlegesen az elhelyezés miatt is aggódik, hogy a gyermek ilyen elutasító, hisztis viselkedésével negatívan befolyásolja az Ön helyzetét. Így elsőként erre a gondolatra reagálnék. Az elhelyezésnél sokkal több szempontot vesznek figyelembe, mint amit aktuálisan lát az ott ülő szakember egy rövid idejű találkozás alatt. Az ilyen picit szerintem csak nagyon szélsőséges és ritka esetben szokták az anyától elválasztani, főleg, ha szoros kapcsolatban voltak eddig. Sőt, még a láthatást sem szokták annyira sűrűre engedni, vagy az ottalvást javasolni, amíg el nem ér egy nagyobb, óvodás kort.

Ennek ellenére nehéz lehet ebben a helyzetben lenni, így írok pár támpontot, ami segítség lehet, hogy könnyebben elviselje.

Egy másfél éves gyermek még nem tudja pontosan és érthetően kifejezni, hogy mi a baja, és közben az öntudatának fejlődése szempontjából pedig fontos, hogy kifejezze magát, döntéseket hozzon, ezért ebben az időszakban sokkal gyakoribbak a hisztik, ellenállások, nyávogások. Várhatóan ez még egy darabig fenn is fog állni, bár hosszát és erősségét lehet befolyásolni. ILyen megoldás például az is, hogy másra tudja bízni fél órára, míg lenyugszik. Ha nem a nagymamája lenne ott, akkor az apukája venné ki a helyzetből, és szabadítaná fel Önt, az édesanyát. Ugyanis a legintenzívebben általában az édesanya felé fejezik ki ezeket az érzéseket, és pont azért, mert nagyon kötődnek. Furcsán hangozhat elsőre, de pont annak a jele, hogy bízik annyira az Önök kapcsolatában, hogy meg merje tenni. Hiszen  rövidebb idő elteltével ő újra megnyugszik, Ön pedig tárt karokkal várja. Ez a legjobb dolog, amit tehet: gyermeke közeledésekor ott van, vígaszt nyújt, közel engedi. Persze ki lehet fejezni azt is emellett, hogy rossz ezt hallani, látni, érezni. Egyre jobban meg fogja érteni ő is, hogy milyen hatással van másokra. Mégis tudnia kell: olyan erős a kapcsolatuk, hogy megteheti érzelmi büntetés nélkül, hogy kifejezi nyűgét.

A külön töltött időben próbálja meg ezzel a szemmel értékelni a helyzetet, így talán könnyebb lesz elviselni, és kevesebb kérdés, bűntudat merül fel közben. Ennyi idősen a hiszti nem az a hiszti, amit figyelmen kívül kell hagyni, mert valamit kifejez vele. Persze a kommunikáció módján csiszolni kell, de érzékenynek kell lenni a gyermekre. A közösségben való egyedüllét, az elválás ebben az életkorban még nem feltétlenül szükséges. Ha együtt vannak egy térben, és ő távolodik, nyitott más emberekre és tevékenységekre, akkor elegendő a szint az önállóságában. Vannak, akik hamarabb távolodnak, ami szintén rendben lenne, de nem kell meglepődni, hogy egy 1-1,5 éves gyermek ragaszkodik az anyjához, és félelmetes vagy nem várt helyzetben hozzá fordul.

Fontos a kommunikáció az Önök részéről is. Nem reagáltam eddig az apa és Ön közt lévő konfliktusra, mely biztosan kihat gyermekükre. A szélsőséges érzelmi reakciók a gyermek részéről kifejezhetik azt a - számára - megfoghatatlan feszültséget, ami Önök közt van. Egy gyermek mindkét szülője felé nyitott, és az apa különösen fontos, ha fiúgyermekről van szó. Ha jól értem, akkor nagyon intenzív érzlemek vannak jelen a háttérben, és sok konfliktus, amelyet kisfia előtt nem fejeznek ki. Ez fontos, hogy ne a veszekedést és gyűlölködést lássa, de az is fontos, hogy hitelesek maradjanak. Ha mosolyt lát az Ön arcán, de közben érzi a szikrázó tekintetet és a pattanásig feszülő helyzetet, akkor becsapva érezheti magát, és félelmet, bizonytalanságot élhet át. Így az Önnel való találkozásnál ennek az ambivalenciája is megjelenhet. A kommunikáció azért fontos, mert tisztázhatja a helyzetet: a gyermek szintjén elmondva annyit, amennyi szükséges, akár negatív is, többet segít, mint ha fenntartanak egy látszatot, amely előbb vagy utóbb összedől.

Az elválás kapcsán még annyi merült fel bennem, hogy ha ennyire nem szokott Öntől távol lenni, akkor azért egy egész napot külön töltött idő megterhelő lehet. Persze erre akkor lennének jelek (napközbeni nyűgösség, vagy az elválásnál tiltakozás), mely az újratalálkozásnál való elutasítás is lehet. Nagyon egyéni, hogy ki, mikor érett egy ilyen hosszú külön töltött napra, de érdemes megfigyelni, hogy milyen más helyzet váltja ki az Ön felé megjelenő elutasítást, illetve ha bármit változtatnak a láthatáson, akkor változik-e a kisfia reakciója. Lehet, hogy kétszer fél nap hatékonyabb lenne. A kevés információ miatt azonban ez tényleg további mérlegelést igényel.

Remélem, hogy a tárgyalásnál jól alakulnak a részletek, és választ kapnak olyan kérdésre, ami mindannyiuk biztonságérzetét erősíti. Ha mégis segítségre lenne szüksége, akkor nem kell habozni. Egy pszichológus segíthet pár alkalmas beszélgetéssel is, hogy vajon mi a kisfiának a legjobb. Ha ez megnyugtatná, menjen el nyugodtan, hiszen az Ön biztonságérzete és kiegyensúlyozottsága erősen visszaht gyermekére.

Üdvözlettel

Standovár Sára