Van egy 5 éves lányom, akit kb. 1 évvel ezelőtt egy kutya támadott meg. Egy ismerősé volt, a támadáskor már néhány hónapja ismertük a kutyát, sűrűn megfordultunk náluk. Nem volt előzménye a támadásnak, játszótérre indultunk, a lányom lépett ki elsőként a házból és indult  a kapu felé. A kutya ekkor rontott rá, viszonylag időben kettőjük közé tudtam ugrani, az ölembe kaptam a gyereket és hátat fordítottam a kutyának, így védve a gyereket. A kutya gazdája szerencsére időben odaért és elrángatta az őrjöngő kutyát, így nagyobb sérülés nem történt. Utólag derült ki, hogy a kutya még elérte fordulás közben a kislány popsiját, de szerencsére nem tudta rendesen megfogni, csak lila foltok lettek - mondjuk a fogsor mintája jól kivehető volt. Azóta egy év eltelt, és a lányom még mindig retteg a nagy testű kutyáktól. Ugyanakkor imádja a kutyákat. Szeretnék rajta segíteni, szeretném, ha nem rettegne. Sokat beszélgettem vele a támadásról is, de nem lett jobb a helyzet. Ha nagy testű kutya van a közelben, nem is hajlandó a földön maradni, azonnal fel kell venni. Próbáltam, hogy együtt simogatunk, hagyjuk, hogy megszimatoljon stb. stb., de reménytelen, mindig mögénk bújva menekül, aztán sírás a vége. Önök mit javasolnak? Mit tegyek vagy mondjak, hogy javuljon a helyzet?
Válaszukat előre is köszönöm!

Kedves Bernadett!

Azt kell hogy mondjam, a helyzet az előzményekhez képest kifejezetten jó. Hiszen a kislánya egy valóban rémületes és többszörösen váratlan kutyatámadás után továbbra is megőrizte szeretetét e négylábúak iránt, és derekasan dolgozik érte, hogy maradék rettegését is legyőzze velük kapcsolatban. Valószínűleg még sok időre lesz ehhez szüksége, de a folyamatot én az Ön levele alapján biztatónak találom! Láthatóan vannak jó alapjai arra, hogy szép lassan ez a félelem „elkopjon”, de kifejezetten siettetni (például célzott beszélgetéssel, vagy a kutyák közelségének erőltetésével) nem lehet. A „jó szándék” benne is, Önökben is megvan arra, hogy egyszer majd újra félelem nélkül legyen nagy testű kutyák közelében, és a sok-sok apró pozitív tapasztalat, ami önkéntelenül is adódik majd az évek (!) során, lassan képes lesz feledtetni a traumát.

Többszörösen váratlan, írtam levelem elején: hiszen nemcsak, hogy váratlanul rontott rá az eb, hanem a támadás ismerős és barátságos környezetben és kutyától érkezett – érthetetlen, felfoghatatlan, megingatja a biztonságos, kiszámítható, előrejelezhető világba vetett hitet! (Valljuk be: azért ez tényleg ijesztő. Biztosan Ön is nagyon megrémülhetett!) Ezért is mondom, hogy szerencsésen alakulnak a dolgok: ez a félelem könnyen súlyosbodhatott volna, mintegy szövődményként: ahogy ez ilyenkor gyerekeknél gyakran előfordul, hogy más helyzetekre, minden kutyára, sőt, más állatokra is átterjed, eredeti gyökerétől elválva akár fóbiává terebélyesedik. Ilyen esetekben már valóban szükséges célzottan kezelni a problémát. De Önöknél nem ez a helyzet, úgyhogy azt javaslom, legyenek türelemmel! Ha a kislánya továbbra is kötetlenül, természetes módon gyakran van a természet, állatok, kutyák közelében, ha van alkalma sok saját élményt gyűjteni a működésükről, kezelésükről, akkor szépen csendesedik majd ez a túlzott(nak tűnő?) reakció. Majd néha előhozza különféle formában a témát, egy-egy elejtett félmondatban, kérdésben, rajzban, álomban felbukkan, ezek az Ön számára is fogják jelezni a feldolgozás folyamatát. És remélhetőleg ennek része lesz majd a támadó kutyussal való kapcsolat rendezése is, ha lehetséges!

Üdvözlettel

Simon Sarolta