Olyan problémával fordulok Önhöz, hogy nem tudom elflejteni az exemet. Történetünk elég élménydús volt, volt egy komoly betegsége, kórhazban töltött pár hetet, együtt tanultunk újra járni, wc, fürdő, semmi tabu sem volt köztünk, azt követően 2 hónapig a vizelés nehezen ment neki, szex 7 hónapig semmi, de nem is próbalkozott, én hiába próbáltam, vagy legalább beszélni róla, ő háritott, az orvos azt mondta, nem is biztos, hogy helyre jön, én elfogadtam 26 évesen, hogy nem baj, ha nem lesz gyerek, mert ő az igazi. A betegség óta, ha megöleltem, megpusziltam, eltolt magától, úgy kellett könyörögnöm egy csókért. Magányosnak éreztem magam mellette, mikor együtt voltunk is, mert nem beszélt velem, csak játszott vagy filmezett, ritkán mondta, hogy szeret, sosem mondta, hogy szép vagy csinos lennék, és én azt hittem, hogy nem tart vonzónak, azt mondta, nincs semmi baja és igenis annak talál. Úgy voltam vele, mindenkinek más a szeretetnyelve és elfogadtam, hogy nem mutatja ki a szeretetét. Ő ilyen és ezt nem bántam. Mindent megtettem érte, de úgy éreztem, szakítanom kell, rengeteg estét végigsírtam emiatt, mert már nem bújt, nem közeledett, csak elvolt mellettem, de ott kellett hogy legyek mellette, mert igényelte. Nem szakítottam, mert nagyon szeretem, és úgy gondoltam, ha ezen túljutunk, jobb lesz. Erre a karácsony utáni nap szakított velem egy olyan indokkal, ami nagy butasag volt. Mert azt mondtam az unokatestvérének, hogy leitatták. És azt mondta, csak ez a baja, ez a kirohanásom és a kapcsolatunkkal semmi. Semmi más, de könyörgöm, féltettem, a cipőjét sem tudta felvenni, olyan ittas volt. Aztán azt mondta, várjunk még pár napot, hogy átgondolja, én belementem, erre 2 napra rá ismét szakított, de kérdem én, veszünk annak drága ajándékot, és mondjuk annak, hogy ez már nem szerelem, hanem ez valami sokkal mélyebb, mint ahogy valaha eddig bárkit is szeretett? Meg sírunk utána, ha azt az illetőt el akarjuk hagyni?
Nem tudom feldolgozni, váratlan volt, az anyja is kavart, de írt nekem, hogy sajnálja, és látja a fián az elhatározást, de szenved, kérdem én, miért jó ez? Tönkrement a karácsonyom és a szilveszterem, újévem. Pár nappal később eljött hozzám, ideges volt, csúnyán beszélt velem és hangosan. Próbáltam vele nyugodtan beszélni, de menekült, kérdeztem, hogy szeret-e még és azt mondta, csak szeretett. Kérdem én, pár nap alatt el tudjuk felejteni azt, akit ennyire szerettünk? Vagy nem is szeretett igazán? Nem értem, ez egy olyan dolog, amit
nem tudok felfogni. Nem értem az egészet, azt mondta, még írni is fáj neki. Önnek mi a véleménye erről? Nem tettem eleget, nem voltam elég jó? Vissza sem ír, messengeren sokaig követte a napomat, de bitos az is csak véletlen volt. Tönkre mentem teljesen, nem tudom feldolgozni, a munkámra sem tudok koncentrálni. Azt mondják, ez a sors és kidobta azt, aki nem az életembe való. Nem tudom, így van-e, de már azt sem, szeretett e...

Kedves Anonymous26lány!

Levele valóban arról árulkodik, hogy zaklatott, feldúlt. Nagyon sokat élt meg az Önök kapcsolata, olyan dolgokat is, ami még a hosszú házasságokat is kikezdni. A tapasztalat az, hogy a fiatal kapcsolatok nagy része nem állja ki azt a próbát, amit az ilyen típusú állapotok, betegségek jelentenek. Ez azt gondolom érthető, hiszen egy fiatal kapcsolat még arról szól, hogy töltekezünk egymásból, építkezünk, és nem arról, hogy az egyik fél ápolja a másikat, úgy gondoskodik róla, mint a gyermekéről.

Azt azonban, hogy mi történik, történt a másikkal, kár is találgatni. Meg lehet kérdezni, és neki jogában áll eldönteni, hogy válaszol-e vagy sem. Természetes, hogy ennek a terhe szorongató, de azt találgatni, hogy szeret-e, vagy szeretett-e, nem hiszem, hogy messzire vezet. Bár nem szorosan az Ön történetéhez tartozik, de ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy egyáltalán mit gondol arról, hogy szeretet. Vagy inkább vágyakozás ez? Vagy ragaszkodás? Mit szeret ebben az emberben? Miért vágyik rá? Szerintem, ha őszintén tud válaszolni magának ezekre a kérdésekre, kicsit meg fog tudni nyugodni, és átgondolni, hogy mit is jelentett Önnek ez a kapcsolat. Mert csak úgy lehet valamit lezárni, ha tudom, mit zárok le, ha értem, hogy mi történt bennem. És nem akkor, ha azt találgatom, hogy a másik mit érez.

Üdvözlettel,

Kovács Réka