Nagyfiam idén tölti 12. életévét. Már kisgyermekként is nehezen alakított ki társas kapcsolatokat, nem volt, és most sincs klasszikus értelemben vett barátja. Kicsit "más" világ volt mindig is. Az az érzésem vele kapcsolatban, mintha a múltból csöppent volna ebbe a cinikus, olykor rideg, önző világba. Mert sajnos kemény világot élünk, az jön le, aki nem harcol, elpusztul. Az én gyerekem meg mintha páholyból szemlélné élete eseményeit, és megbotránkozva, ugyanakkor tétlenül veszi tudomásul, hogy az osztályban ő a rosszindulatú megjegyzések, trágár sértések céltáblája. Nem érti, miért történik, úgy gondolja, nem ad rá okot. Hiába mondjuk neki a férjemmel, hogy vágjon vissza, ne engedje, hogy tiszteletlenül bánjanak vele a társai, úgy tűnik, mintha beletörődne, elfogadná, hogy ő ezen nem tud változtatni. Igaz, fiatalabb is, és gyengébb fizikumú is társainál. Látom, hogy nagyon fáj neki, és próbál a közösséghez tartozni, csak valahogy nem jön neki össze. Örülök, hogy őszintén megosztja velünk az érzéseit, ami bizonyára jobb, mintha magában tartaná. Nagyon empatikus, jóindulatú gyerek, de önbizalma kevés. Mindig azt mondogatja, ő nem menő srác. Gondolom, valahogy ezt sugározhatja ki magából. Lehet, hogy meghúzza magát, meghunyászkodik. Nem tudom, hiszen nem vagyok ott. Csak eszembe jut gyerekkoromból a kopasznyakú csirkénk, a legszerényebb. A kerítés szélén csendesen kapirgált, próbált senkit sem zavarni. Mégis folyton odamentek a többiek és addig csipkedték a nyakát, míg ki nem serkent a vére. Sajnáltam a szerencsétlent. Mintha ugyanezt látnám a gyerekemen, csak mentálisan. Mi próbáljuk megerősíteni benne azt, hogy ő igenis menő srác, helyes és udvarias. Pont ez kell a lányoknak. Erre azt feleli, a lányoknak a legbunkóbb fiúk tetszenek az osztályban. Kérdezi tőlem, miért van ez így? Most erre mit mondjak? Minden olyan vonása a gyerekemnek, amire büszke vagyok, úgy tűnik, nem számít erénynek az ő közösségében. És az természetes, hogy nekem ő a legleg, ő nem nekem, a kortársainak szeretne megfelelni. Az osztálytársak zöme a számítógépes gyilkolójátékok nagy szakértője, sikk az osztályban a káromkodás, megalázás. Úgy gondolom, nemcsak a fiamat piszkálják, csak valahogy a többiekről leszállnak egy idő után, mert kivágják magukat. Nem tudom, mit tanácsoljak a gyereknek? Vegye fel a kesztyűt, vagy maradjon egyéniség és böjtöljük ki a diákéveket, hátha életben hagynak? Aggódom, hogy rossz tanácsommal tovább ronthatok a helyzeten. A pedagógussal próbáltam beszélni, nem volt partner, az iskolaváltásról meg a gyerekem hallani sem akar. Megjegyzem, ebben én sem vagyok biztos, hogy lenne értelme, mert hülyék mindenhol vannak. (Elnézést ha valaki sértőnek találja a kifejezést.) Végigjárhatnánk a megye összes intézményét. Mindenképpen szeretném elkerülni a konfliktusok lehetséges eldurvulását. Segíteni a gyereknek, hogy megtanulja megvédeni magát. De lehet ebben segíteni? Ha igen, hogyan? Köszönöm, hogy elolvasta hosszú levelemet, és tisztelettel várom segítő válaszát!

Kedves Anyuka!

Szívszorító volt olvasni kopasznyakú csirkés hasonlatát, nagyon érzékletesen írja le fiával kapcsolatos érzéseit. Mindig rettenetesen nehéz elmagyarázni, csak szavakkal átadni egy gyereknek, hogyan védje meg magát, hogyan álljon ki magáért. Az agresszió és asszertivitás közti különbség sokszor még felnőtteknek is nehezen érthető, nemhogy gyerekeknek. Leveléből nem derült ki, de megkockáztatom a feltételezést, hogy fiának nincs testvére – a testvérkapcsolat jó gyakorlópályája tud lenni az érdekérvényesítésnek. Lényeg a lényeg: az effajta társas készségek elméleti szinten nem sajátíthatók el, valós tapasztalat révén épülnek csak be. Azt javaslom tehát, mindenképpen keressenek számára valamilyen szociális készségfejlesztő csoportot (kreatív csoport, gyerekdráma csoport, önbizalomfejlesztő csoport stb.), ahol a csoportot vezető szakember egyrészt fel tudja mérni, pontosan miben is van szüksége a fiának „vagányításra”, másfelől védett, tét nélküli körülmények között lehet begyakorolni az új viselkedésformákat.

Üdvözlettel – Kiss Kinga