A fiam 13 éves, most kezdi a 7. osztályt. Jó tanuló, jó gyerek, átlagos kiskamasz. Évek óta fennáll azonban az a probléma, hogy reggelente rendkívül nehezen ébred. Igazi bagoly típus, este húzza az időt a lefekvéssel, de 10 körül elalszik, reggel meg több mint egy óra, amíg kimászik az ágyból. 6-kor ébresztem. Persze ekkor már felemelem a hangom, és mindent bevetek, mire válaszul dacol, és annál inkább húzza az időt. Minden reggel az utolsó pillanatban indulunk, veszekedéssel, rossz hangulatban. Azt gondolom, ez mindkettőnket
megviseli (többnyire én indulok vele reggel, az édesapja korábban indul). Mindig megfogadom, hogy próbálok én is türelmesebb lenni, valamit másképp csinálni, de mindig itt lyukadunk ki. Az iskolával nincs gondja, ezzel tisztában vagyok. Próbáltam már, hogy önállóan ébredjen a
saját ébresztőórájára, de mintha meg se hallaná. Két középkorú kolléganőmmel beszélgettem erről, akik állításuk szerint mindketten küzdöttek ezzel egész életükben, hogy mindig mindenhonnan elkéstek, mert reggel nem tudnak elindulni. Ez most is így van, tapasztalom :) Azt
mondják, adjam fel, ő ilyen, sosem fog megváltozni, ők sem tudtak, pedig sok kellemetlenségük adódott belőle és a mai napig próbálkoznak, de nem sikerül. Én pont az ellentéte vagyok, nem szeretek késni, és nem tudom megérteni ezt a fajta "hozzáállást". Tényleg el kell fogadjam így a fiamat? Nem tudok segíteni rajta? Mi ilyenkor a jó megoldás, hogy ne tele stresszel induljunk a napnak?

Kedves Édesanya!

Kérdését két irányból közelítem meg. Az első, ami arról szól, hogy mindannyian különbözünk, és vannak éjszakai baglyok és hajnali pacsirták. Ahogy írta, Ön ismeri a fiát annyira, hogy tudja, nem a reggelek embere. Ez inkább személyiségjellemzője, mint hozzáállása. Emiatt azt gondolom, hogy bizonyos dolgokkal nem lehet mit tenni, mint elfogadni. Most nem a veszekedésre és az elkésésre gondolok, hanem inkább arra, hogy fiának sokkal több energia felkelni, elkészülni, és utolsó pillanatban odaérni, mint Önnek. Így tulajdonképpen egyfajta középút valósul meg: fia akár el is késne, Ön viszont hamarabb odaérne, így együtt éppen hogy odaérnek. Ha a serdülőkori dac ellenére meg tudja látni ebben a reggelben azt, hogy ez  mennyi energia a fiának, akkor talán könnyebb türelmesnek lenni. Azonban jogos felvetés, hogy hogyan lehetne élhetőbbé tenni a reggeleket, hogy ne kiabálás és feszültség legyen. Én lehet, hogy azzal próbálnám a változtatást, hogy kicsit később keltem. Ijesztően hangozhat az Ön számára. De valójában arról van szó, hogy elkezdi ébresztgetni, és x idő után kel csak fel. Valahogy arra kellene átszoktatni a gondolatát mindkettőjüknek, hogy akkor később keljen, maradhat a rohanás, de viszont a keltés legyen később, akkor viszont azonnal kelni kell. Ezt fia megélheti kompromisszumnak, és közben tulajdonképpen azt gyakorolja, hogy akkor keljen, amikor az ébresztés elhangzik. És lehet, hogy ez a kis idő is ad annyit az alvásához, hogy egy kicsit könnyebben jöjjön. Én jutalmaznám is, ha a későbbi kelést azonnal megteszi. Ha egy héten már pár alkalommal megvalósulna ez a fajta működés, akkor már sokat tanított fiának.

Továbbá beszélgetnék az Ön helyében a fiával, hogy milyen olyan tevékenység lehet reggel, ami motiválja őt a reggel jobb elindítására: egy hosszú zuhanyzás, vagy egy rövid videó? Ez megint úgy tűnhet, hogy az időhúzást növeli, de - amennyiben tényleg tudják szigorúan tartani, hogy csak annyi plusz tevékenység van, amit megbeszéltek -, akkor motiváció lehet a felkelésre, amit alkunak, kompromisszumnak él meg.

A másik kérdés az volt, hogy mennyire kell ezt akár felnőttként majd elfogadnia Önnek és a fiának is, mint működést. Szerintem lehet minden témával dolgozni szimbolikusan, kicsit megkeresni azt, hogy mi is az, ami visszatartja őt a megérkezéstől. De azt gondolom, hogy ez olyan téma, ami majd csak akkor lesz érdekes, ha már a fiát is érdekli. Addig a változtatáson nem tud dolgozni, csak a helyzet kezelésén, és a kapcsolatuk ápolásán, ahogy a fentiek során írtam.

Üdvözlettel

Standovár Sára