Lassan már egy éve együtt leszünk a barátommal, és abszolút azt mondhatom a kapcsolatunkról, hogy harmonikus. Hasonló az ízlésünk, nem is nagyon volt hangos szó közöttünk, mindent meg tudtunk eddig beszélni. A gondom az, hogy az elmúlt hetekben valami megváltozott bennem, és kicsit azt érzem, mintha elhidegültem volna tőle. Ettől még szeretem és fontos számomra, ráadásul okot sem adott arra, hogy így érezzek, ahogyan most. Nem tudom hova tenni az érzéseimet, többször előfordult nálam ez a szélsőséges viselkedés, azaz egyszer azt érzem, hogy nem tudok betelni vele, máskor pedig mindent rossznak látok és magamat sem értem. Mivel tudom, hogy nagyon szeret, nem szeretném megbántani, de nem tudom, hogy
beszélnem kéne vele erről vagy várjak még kicsit, amíg bennem is letisztázódnak a dolgok...

Kedves Dóra,

Amit most átél, az nagyon természetes! Ne haragudjon meg, de olyannyira, hogy sorai olvastán bizony jóleső mosoly terült szét az arcomon. Jóleső, mert annyira szép és megható érzés a lélek ilyen finom rezdüléseiről hírt kapni. Látni, hogy Önt foglalkoztatja az, ami belül zajlik, figyelemmel kíséri a saját belső életét, odafigyel annak áramlásaira, változásaira, jelzéseire. Kijelenthetem: ez a legtöbb, amit kiindulásként mint egészséges, és boldogságra törekvő felnőtt emberek megtehetünk saját magunk és kapcsolataink harmóniájáért!

De Ön nyilván a folytatásra (is) kíváncsi, ezért írt.

Nagyon sok fontos önismereti és kapcsolat-kezelési kérdést megpendít levelében, szedjük hát ezeket csokorra, hogy a továbbiakban még hatékonyabban dolgozhasson rajtuk.

Amit a párkapcsolatában megélt érzelmi élményről ír levele első soraiban, egyik legfrissebb szellemi frissülésemet juttatja eszembe, amit Esther Perelnek, a kiváló és karizmatikus kanadai terapeutának köszönhetek. Azt fogalmazza meg az interneten is megtekinthető előadásaiban (És "Mating in Captivity" c. remek könyvében) többek között, hogy milyen fontos a párkapcsolatokban a szenvedély, a kölcsönös vonzalom megőrzéséhez, időnkénti megújulásához a pár tagjai közötti távolság. A szerelem, a "jó párkapcsolat" ideálja azt sugallja, mintha az intimitás megőrzéséhez, ápolásához a minél nagyobb közelség, egybeolvadás szakadatlan erőltetése (!) lenne az (egyetlen?!) megfelelő út. Perel szerint ugyanakkor azt, hogy mi is, ami a másikban engem vonz - mit is jelent őnélküle lenni - mire vágyom, ha őutána vágyakozom: csakis akkor tudhatom meg, ha van módom őt távolabbról szemlélni. Ez a rés adhat teret az erotikának, az egymás (újra-) felfedezésére való törekvésnek, a tulajdonképpen teljesen soha el nem érhető másik kutatására való kedv felfrissülésének.

Mindebből az is következik, hogy a párkapcsolatok élete nem lineárisan zajlik: a közeledés és a távolodás vissza-visszatérő irányultsága természetes módon jellemzi azt. Ezzel azért alapvetően fontos számot vetnünk, mert a résztvevők személyiségétől kb. függetlenül ez bizony így fog történni - annyit tehetünk, hogy tudatosítjuk, és megfigyeljük egyrészt saját magunkat: hol tartunk éppen ezen a spektrumon? Másrészt egy valamennyire folyamatos párbeszédet folytatunk a párunkkal erről (is), hogy minél jobban egymásra tudjunk hangolódni a folyamatos változásban. Továbbá: a távolságot lehet használni, előidézni is! Akár egy vitatkozás, véleménykülönbség is felfogható konstruktívan, ebből a nézőpontból. Milyen izgalmas, érdekes, hogy a másik másképp gondolkodik egy kicsit!

Azzal az ideállal is érdemes leszámolni, hogy ez mindig magától fog menni/csak az a jó párkapcsolat, ahol magától megy. Ugyanis manapság annyira érzelmi alapúak az elkötelezett párkapcsolatok (vö. "eredetileg" a házasság intézménye, mint gazdasági-öröklési szövetség), és gyakorlatilag minden igényünk kielégülését ebben a szerepviszonyban képzeljük és várjuk el (a párom legyen a kizárólagos szexuális partnerem, érzelmi és egzisztenciális támaszom, legjobb barátom, egyenrangú lakótársam, szülőtársam stb.) - hát akkor ennek az összetettségnek a kivitelezéséért bizony tudatosan és energiát nem kímélve meg is kell dolgoznunk.

Kicsit egyszerűbben fogalmazva: ha tényleg "nagyon szereti" Önt a párja, akkor szeretnie "kell" az Ön átmeneti és természetes bizonytalanságait is - de legalábbis érdemes képesnek lennie valahogy konstruktívan, támogatóan viszonyulni Önhöz akkor is, mikor éppen nem a rózsaszín köd lepi be Önöket. Az ugyanis egyre kevésbé képződik majd magától! Egyre hasznosabb lesz tudni, hogy az átmeneti mosolyszüneteket hogyan képesek áthidalni, hogyan tudnak hibázni, hogyan tudnak megbocsátani - és hogyan marad valami, ami a legfontosabb, mindeközben mégis sértetlen.

Amellett, hogy fontosnak tartom a belső élményvilág mélyebb megosztását is a párkapcsolatban, természetesen azt is tudom támogatni, ha szeretne önmagában tisztábban látni, és nem "túlterhelni" a kapcsolatot. E célból érdemes lehet tanácsadó, pszichológus szakemberrel néhány ülésben átbeszélnie a helyzetét.

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta