Kedves Attila!

Egy olyan kérdésem lenne, ezúttal nem csak személyes jelleggel, hogy szerinted ki a jó szülő?

Munkám során sok szülővel találkozom, akik nagyon féltik gyermeküket mindentől, próbálják megóvni gyermekeiket az élet árnyoldalától, nehézségeitől, még akkor is, ha esetenként már a gyerekeknek ez kínosan degradáló. Úgy próbálnak biztonságot adni nekik, hogy
elzárják őket a szobába, nincs internet, nincs TV, semmi olyan, amit bár tanulásra és fejlődésre is használhatnának, fennáll a veszélye, hogy rossz vége lesz.

Én nem féltem ennyire a kislányomat. Igaz, hogy még csak másfél éves, de már tudja, hogy mit akar megismerni, és elég erős az akarata ahhoz, hogy sírva fakadjon, ha nem engedjük neki. Én azt gondolom, hogy nem lehet egy gyereket (sőt, semmilyen létformát) bezárni, ő egy élőlény, aki fejlődni akar, és meg akarja ismerni a világot, ami körbeveszi. Én inkább azon volnék, hogy megismertessem vele az életet, és pici effektusokban adagoljak neki mindent, amivel az életre felkészíthetem, hogy ha problémákkal találja magát szemben, akkor talpraesetten és könnyedén vegye őket. Talán én gondolom rosszul, én vagyok rossz szülő, amiért hiányzik belőlem az ilyen fokú féltés?
Melyik a jó megoldás? A megóvás vagy a felkészítés?

Válaszodat előre is köszönöm, üdvözlet!

Kedves Vilmos!

Véleményem szerint nem lehet egyetlen mondatban leírni, ki a jó szülő. Ugyanilyen meddő vállalkozás lenne néhány jelzővel meghatározni a jó szülőt. Saját nézőpontom szerint jó szülőnek lenni annyit tesz, hogy mindenkor képesnek kell lenni alkalmazkodni az adott helyzethez. Ahogy minden bizonnyal Te is másként fogod kezelni a kislányodat 4 évesen, mint most. Ez közhelynek tűnhet, de nem egy esetben tapasztaltam, hogy a probléma éppen ebből származott, vagyis a szülők képtelenek voltak elfogadni a gyermek aktuális helyzetét, életkori sajátosságait, szükségleteit.

Úgy hiszem, az, hogy egy szülő (vagy szülői pár) túlféltő, vagy éppen engedékeny lesz, rengeteg tényezőtől függ, amiket hosszú ideig sorolhatnék, de egyrészt ez most nem célom, másrészt nagy részük vagy teljesen evidens lenne, vagy számos vitára adna okot.

Nem egy alkalommal találkozom olyan szülőkkel, akik azért válnak túlféltővé, vagy éppen túlságosan engedékennyé, mert abból indulnak ki, hogy „Azt szeretném, ha a gyerekemnek jobb élete lenne, mint nekem”. Hová vezethet ez, túl a féltésen vagy az engedékenységen? Véleményem szerint felerősíti a szülő önmagával szembeni elégedetlenségét, az önmaga iránt érzett bűntudatot, s ezzel egyúttal szinte követelményként állítja a gyerek elé azt, hogy „neked jobbnak kell lenned”. Ahelyett, hogy a gyermeke példát vehetne róla, tanulhatna tőle, állandó hárítást alkalmaz, felnagyítja saját tökéletlenségeit, s elfordítja magától a saját gyermekét.
Később pedig jön a jól ismert „nem voltam elég jó anya/apa”, amivel a bűntudatot akaratlanul is átakasztja a gyerekre, őt is részesíti belőle.

Származhat-e ebből egészséges önkép, mind a gyerek, mind a szülő részéről? Kétlem.

Ha már a levelezésünk személyes jellegű is, engedd meg, hogy megosszam veled saját tapasztalatomat. Egyszer szóváltásba keveredtünk éppen a gyereknevelés kapcsán – az egyik oldalon a túlvédés, a másik oldalon az engedékenység. Megkaptam, hogy „persze, majd ha a gyereked cigizni, inni, vagy éppen drogozni akar, te azt fogod mondani, hogy mindent ki kell próbálni?”. Erre azt válaszoltam, hogy természetesen nem fogom azt mondani neki, hogy miért ne, a te tested, a te életed, a te döntésed. Ugyanakkor azt nem tudom elmondani, hogy neki milyen lesz. Csupán a személyes tapasztalataimról tudok beszámolni, azokról az érzésekről, amelyek bennem jöttek létre. Azt nem mondhatom meg, neki milyen lesz.

Itt persze szélsőséges dolgokról beszélünk, és mindez nem egyenlő azzal, mintha azt mondanám, „Persze, kislányom, gyújts csak rá, próbáld ki a füves cigit, és majd megtudod, neked milyen érzés”. Csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy nem vagyunk azonosak a gyermekeinkkel, és ők nem a mi tulajdonaink. A mi dolgunk az, hogy felelősséget vállaljunk értük – ezt azonban csak akkor tehetjük meg, ha már képesek vagyunk magunkért felelősséget vállalni. Elsősorban a cselekedeteinkért.

Felelősséget vállalni annyi, mint elismerni, ha hibáztam – s ezzel együtt elfogadni, hogy azért hibáztam, mert nem vagyok hibátlan. Azért hibáztam, mert hibázhatok. Ez pedig nem egyenlő azzal, hogy felemelem a kezem, és azt mondom, „rossz szülő voltam”. Ez éppen a felelősség tagadása és áthárítása.

Azt írod: „én vagyok rossz szülő, amiért hiányzik belőlem az ilyen fokú féltés?”. Próbáld átgondolni és átfogalmazni ezt a mondatot. Ha kijelented, hogy rossz szülő vagy, azzal hárítod a felelősséget. Ugyanakkor, ha a túlféltés Te rossznak gondolod, akkor miként lehetnél rossz pusztán azért, mert belőled „hiányzik” a túlféltés?

Véleményem szerint, ha „jó szülő” akarsz lenni, akkor igyekezz mindenkor az aktuális helyzethez igazodni, és annak megfelelően kiválasztani a helyes döntést.

Üdvözlettel:
Herceg Attila