Tisztelt szakértő! Az alábbiakkal kapcsolatban érdekelne a véleménye: Kisfiam 2 éves múlt, január elején kezdte a beszokást a "minioviba", ami valahol a bölcsi és az ovi között helyezkedik el. Közben 2 hetet beteg is volt, így mondjuk nagyjából 1 hónapot volt az oviban eddig. Nem régóta panaszkodik az óvónéni, hogy dacos, nem fogadja el a szabályokat, harcol velük a gyerek, illetve konkrétabban: egész nap szaladgál fel-le a szobában (ez tilos), sosem akarja azt csinálni, amit a többi: a tornaórán nem vesz részt, a játékokba nem akar bevonódni, mese-és verstanulás közben elmegy máshova, nem ül a többiekkel. Másrészt a tornaórás labdákat ő is szívesen dobálja - messziről, jól eljátszik egyedül vagy az óvónénivel (de nem a gyerekekkel), és azt is észrevették, hogy bár nincs ott "tanuláskor", de magában mondogatja a versrészleteket, mondókákat. A legnagyobb gond az egyfolytában szaladgálás, és az agresszió: nem engedi magát tisztába tenni, rugdos, és egyébként is gyakran odacsap, nem a gyerekeknek, hanem az óvónéniknek, vagy tárgyaknak, dühében. Elismerem, hogy a kisfiam talán nehéz eset, mindig is akaratos volt, az utóbbi időben pedig dacos is, tudja, mik a szabályok, és látom rajta, hogy csakazértsem csinálja azt, amit várunk tőle. De ami igazán zavar, hogy nem látom, hogy az óvónéni kezelni akarja/tudja a problémát, panaszkodik nekem, és hozzáteszi, hogy "már nem tudom, mit csináljak", "valamit most már ki kell találni", és hogy "ő más, mint a többiek". De a kérdésre, hogy milyen más, csak a fentiek a válaszok, és őszintén szólva, én eddig nem tartottam kirívónak a gyerek viselkedését, bár tény, hogy az agresszió mostanában erősebb, de én ezt átmeneti (de persze kezelendő) problémának tekintettem, amit szerintem az vált ki, hogy "anya visszament dolgozni, engem meg óvodába visz minden nap". Meglep, hogy nagyjából egy hónap után problémásnak tartják a kisfiamat, én ezt kevés időnek érzem még. Ennek ellenére természetesen szeretnék részt venni abban, hogy megkönnyítsem az óvónők és persze a kisfiam életét, de nem nagyon tudom, hogyan segíthetnék. Amikor itthon dacos, csapkod, akkor következetesen mindig elmondjuk, hogy ezt nem szabad, fáj anyának/apának, megfogjuk a kezét stb, de úgy látszik, ez kevés. A szaladgálást eddig én engedtem itthon, ez szinte a "szenvedélye", de most megegyeztünk az óvónővel, hogy itthon sem lesz szabad a rohangálás, leültetjük, ha elkezdi, ez nagy harc lesz, de bízom benne, hogy segítség az óvónőknek, ha hasonló szabályok szerint él itthon is, mint ott. Nem tudom, mit tehetnék még. Megkérdeztem az óvónőt, hogy mit gondol, szükség van-e valamilyen szakember vagy terápia bevonására, de azt mondja, egyelőre nem gondolja, hogy kellene. Mégis, amikor a gyerekről beszél, akkor úgy tűnik, mintha életében először szembesülne ekkora problémával, azt mondja, hasonló probléma a többi gyerekkel sosem volt. (Egyébként, bár fiatal, nem tapasztalatlan óvónéni, állítása szerint dolgozott már sérült, fogyatékos gyerekekkel is.) Leírok még pár dolgot a kisfiamról, a teljes képalkotás érdekében, bár ez nem tartozik a tárgyhoz szorosan: 9 hónapra, 10-es Apgarral született, jól fejlődő, anyatejes csecsemő volt, az éjszakákat szinte a kezdetekről átaludta, napközben is korának megfelelően aludt, bár figyelemigényes, gyakran síró kisbaba volt, és sokszor kerülte a szemkontaktust, ez mára elmúlt. Minden mozgásfejlődési lépcsőt időben elért, 12 hónapos volt, amikor járni kezdett, 2 éves korára már szépen, érthetően, mondatokban beszélt. A férjem napközben dolgozik, így szinte csak velem volt a gyerek ilyenkor, sok segítségem nem volt, szülők messze. Így 8 hónapos korától Ringató-foglalkozásokra, később baba-mama klubba vittem, hogy szokja a társaságot, amit egyébként különösebben nem kedvelt. 16 hónapos korában Bp-ről egy kis faluba, 30 nm panelből kertes házba költöztünk, ahol nagyon jól fogadta a külön szobát és a házat, bár ekkor kezdett el fel-le szaladgálni. Ugyanekkor viszont elkezdett félni a gyerekektől, már attól is visított, ha csak a közelébe ment egy, zárt térben és játszótéren is. Ez a szorongás lassan oldódott, még az ovi kezdetekor is láttam rajta, hogy megijed a gyerekektől, de azért sokat javult, mára meg inkább csak tartózkodó a gyerekekkel, mint félős. A felnőttekkel jól kijön. Nagyon ügyes az építőkockákkal és mindenféle építőjátékkal, szívesen rajzolgat, gyurmázik, tud szerepjátékokat játszani, szereti a könyveit lapozgatni, nagyon szereti, ha olvasunk, énekelünk neki, sok verset tud kívülről, mi elkezdjük, ő pedig folytatja. Akaratos, újabban agresszív (odacsap, ha nem tetszik valami), de ha úgy látja, nagy fájdalmat okozott, akkor megijed, simogat, együttérző (velem). A leírtak alapján Ön mit gondol, mit tehetnék, hogy segítsek a gyereknek és az óvónőknek? Hogy látja, szükség lenne szakember segítségére, és ha igen, milyenre? Lát esetleg a leírtakból valami olyan problémát, amit én szülőként észre sem veszek, de fontos lenne tudni róla és kezelni? Válaszát előre is köszönöm, elnézést a hosszú levélért. Üdvözlettel; Judit

Kedves Judit!

Válaszom sajnos lehet, hogy nem megkönnyíti majd életüket (és az óvónőét), hanem nehezíti – abban ugyanis biztos nem tudok segíteni, hogyan lehet az óvónők elvárásainak megfelelő gyereket faragni kisfiából. Leír ugyanis egy kétéves gyereknél teljesen normális viselkedés-reperoárt és egy azzal egyáltalán nem kompatibilis bölcsis (ovis?) rendszer. Vegyük sorra a problémákat.

̶            Kétéves gyerek egy hónappal a közösségbe kerülést követően még nem igazodik az intézményes keretekhez, az óvónénikhez, társaihoz. Teljesen normális, egy ekkora gyerek ennyi idő után még éppen csak emésztgeti, hogy szülei jelenléte nélkül kell boldoguljon egy csoportnyi gyerekkel és egy éppen csak megismert óvónőpárossal.

̶            Dacos, ellenszegül – teljesen normális, hiszen amúgy is a dackorszak idején járunk. Legfőbb életfeladata, hogy megélje saját önállóságát, autonómiáját, akaratát, ezt pedig leginkább úgy tudja tesztelni, ha alkalmanként nekifeszül a környezet akaratának. Ez nehéz a környezetnek, de következetes meleg határtartással túlélhető mindenki számára.

̶            Futkos. Kétéves gyerek – persze, hogy szaladgál! Letiltani egyrészt esélytelen, másrészt minden fejlődés, fejlesztés a nagymozgásos alapozással indul: miért vennénk el a szabad mozgás lehetőségét? A kérdés inkább az, hogy miért a szobában rohangál? Nem mennek ki az udvarra, kertbe délelőtt? Egy rendesen kifuttatott gyereket sokkal könnyebb aztán leültetni a benti tevékenységekhez – ahogy ezt minden kisgyerekes anyuka maga is megtapasztalja. Szóval nem tartom jó ötletnek legátolni egy kisgyerek mozgásigényét. Régen rossz, ha azt az oviban/bölcsiben nem tudja kielégíteni, de ha már így alakul, legalább ne legyen elvárás, hogy a szülő is igazodjon ehhez otthon.

̶            Nem vesz részt a tornaórán, nem kapcsolódik be a mese- és verstanulásba. Ez komoly problémát jelentene alsó tagozaton, de itt bölcsis korú gyerekről beszélünk. Idézek egy óvodai beszoktatást ismertető tájékoztatóból: „Kiscsoportban még nincsenek kötelező délelőtti foglalkozások, kötetlen formában azonban már ekkor is jelen vannak a környezet, ábrázolás, zenei- és irodalmi nevelés területeire irányuló kezdeményezések”. Ez azt jelenti, hogy a foglalkozásokba való bekapcsolódás opcionális, az óvónő kezdeményez, a gyerekek pedig kedvtől, figyelmi kapacitástól, motiváltságtól függően csatlakozhatnak.

A sorok közül azt olvasom egyébként ki, hogy egy agglomerációs település (magán?) intézményéről van szó, ahol az óvónői képesítésű, egyébként valószínűleg jóindulatú és agilis pedagógusok nincsenek teljesen felkészülve a kétéves minikorosztályra, és ovis elvárásaikkal föléterhelik a gyerekeket. Érdemes lenne egy fogadóórán vagy szülői értekezleten átbeszélni a korosztályos jellemzőket, hogy egységes legyen a szülők és pedagógusok olvasata arról, mi várható az ilyen korú gyerekektől általában.

Üdvözlettel – Kiss Kinga