14 éves kamasz fiú anyukája vagyok. Gyermekem korához képest érett gondolkodású, de talán a kamaszkornak köszönhetően nagyon érzékeny, sérülékeny. Barátnak vélt osztálytársa ellene fordult, kikezdte, napi szinten sértette önbecsülését. Gyermekem igyekezett sokáig nem venni róla tudomást, nem is beszélt róla. Ez az állapot kb. 1-2 hónapig tarthatott, mire elmondta. Kérte, hogy ne szóljak senkinek, majd elmúlik. Mivel nem múlt, többször sírt, éjszaka kiabált álmában, jeleztem az osztályfőnöknek a problémát. A piszkálások az iskolában elmúltak. A gyerek viszont annyira a szívére veszi a barát elvesztését, hogy a
közös edzésekre sem akar járni, nem tud esténként elaludni, úgy érzi, hogy most a többi osztálytárs is kirekeszti, közelükbe sem mer menni. A korábban barát osztálytárs vezető szerepet tölt be az osztály életében, sokan mellé álltak, de persze akad, aki gyermekem mellett áll a bajban is. Már sokszor átbeszéltük otthon, hogy nem volt igazi barát, aki ilyen könnyen ellene fordul. Az osztályfőnök is arra törekszik, hogy hagyják békén egymást, ha nem jó egyiküknek sem a haverkodás. Már-már depressziósnak gondolom. Időnként el akarja mondani, hogy mit érez ezzel a problémával kapcsolatban, de előfordul, hogy nem akar hallani se róla, nem akar beszélni róla. Van, hogy jó kedve van, de ha eszébe jut, hogy iskolába kell menni, akkor sajnos zaklatottá válik, kiborul. Este nem tud elaludni, szinte fél a másnaptól. Már nem
bántják, de úgy érzem, hogy önértékelési problémái lettek. Teljesen tanácstalan vagyok, kérem, adjon tanácsot, hogy hogyan húzhatnám ki ebből a gödörből. Kamaszkori érzékenység csupán, vagy depresszió?
Önértékelési probléma esetleg? Nem tudom mivel állunk szemben. Aggódom érte.

Kedves Édesanya!
Igazán megejtő a történet, amit leír. Igazi, életbevágó lelki-kapcsolati események ezek, amelyek most ebben a gyermekből felnőtté váló fiúban, ővele zajlanak. Ilyen események mentén, által formálódik a jellem, ehhez hasonló kamaszkori megélések meghatározóak önmagunk, mások és a világ észlelésében, ezekhez való viszonyunk kialakításában. Az első mély, szülőkapcsolathoz mérhető barátságok ekkor köttetnek - ezzel alkalmat adva az első fájdalmas, megszenvedett, lelket érlelő csalódásokra is. Akinek vannak erőforrásai, melyekre nehéz időkben támaszkodhat (megértő, megtartó szülő, tanár, közösség, energiát adó és emésztő hobbi), jól jöhet ki az ilyen helyzetekből: átélve, kibírva a fájdalmat, a hiányt, felfedezve megküzdési lehetőségeit, önismeretében megerősödve. Először persze a negatívum dominál: az önvád, a szégyen, a veszteség fájdalma. Ellenszerük lehet, ha egy olyan történetté sikerül formálni az eseményeket, ami elfogadható magyarázatot is ad, és visszaadja a kontrollt, annak hitét, hogy legközelebb lehet másképp tenni, s ezzel máshogy formálni a dolgokat. Ebben segítenek a megmaradt barátok, a józan, praktikus, hathatós közbelépésre képes pedagógus, az érzéssel, figyelemmel jelen lévő, tettrekész, de nem tolakodó-faggatózó szülő. Micsoda lehetőség ilyenkor egy-egy spontán, mély, meghitt beszélgetés az élet nagy dolgairól! Barátság, szerelem, hűség, árulás, megbocsátás, elengedés, erkölcsi tartás... a fiatal számára példaértékű személyek saját megdolgozott megélései ezekről a témákról nagyon sokat segítenek, ha a felnőtt elérhető, és mindezt megosztja vele. (Persze emellett éleslátó szemmel figyeli is, hogy ki-ki hogyan él, milyen pédát mutat a mindennapos cselekedetei által...)
Klinikai depresszió fennállása valószínűtlen; a kamaszkori érzékenység és önértékelési probléma pedig bizonnyal jelen van. 
A legfőbb, hogy a fia bizalma Önben megmaradjon, ennek érdekében azt javaslom, ne tegyen semmit, amiről előbb nem beszéltek. Ide tartozhat például iskolapszichológustól való segítségkérés is.
Egyelőre (talán senkinek sem) világos, miért szúrt ilyen mélyre ez a tüske, vajon milyen, egyéb okból már érzékeny pontot talált el. Illetve, hogy a helyzet mely összetevői eredményeztek ilyen erős hatást. Jó eséllyel célzott külső beavatkozás nélkül is túljut a fia ezen a válságon - csak a szükséges mértékű támogatással, maga mászik ki a gödörből.

Üdvözlettel

Simon Sarolta