A kérdésem a következő: van egy imádnivaló kolléganőm, 60+. Egy fia van, aki kb. 1 éve összeköltözött a barátnőjével. Előtte sem élt már otthon. A kolléganő kb. 3 éve beteg lett. Kivették a pajzsmirigyét, de alhasi fájdalmai nem szüntek meg. Közben én is elég durván RA-s lettem. A kolléganőm rengeteg kivizsgáláson, rengeteg magánrendelésen volt és több százezret költött kivizsgálásokra, mégsem találnak okot az alhasi panaszaira. Közben a feladatai eléggé "leamortizálódtak". Az én állapotommal is nagyon sokat foglalkozik, gyakorlatilag meg akar gyógyítani. Ez engem nem zavar, de az tűnt fel, hogy ha iszonyú fájdalmai vannak és közben velem kezd el foglalkozni, akkor az ő panaszai enyhülnek! Hiába mondjuk, hogy neki ezek a fájdalmak biztosan pszichés eredetűek, ő ezt elutasítja! Nagyon szeretnék segíteni neki, de nem tudom, hogy hogyan vegyem rá, hogy pszichológussal beszéljen! Ha erre terelem-tereljük a szót, azonnal bezárkózik és hallani sem akar erről! Azt gondolom, hogy plusz feladatokkal - úgymond a figyelme elterelésével kellene kezdeni, de nem vagyok ebben biztos. Milyen technikát lehetne alkalmazni, hogy ne tegye magát és ezzel együtt a környezetét betegebbé-beteggé! Már ott tart, hogy ha valaki eltüsszenti magát, akkor biztosan komoly probléma van mögötte és azonnal menjen orvoshoz! Segíteni szeretnék neki, de jól!

Kedves Anonymous!

Szeretném kicsit „átkeretezni” a kérdését. Kolléganője, aki megpróbál nem törődni saját testi/lelki problémájával, gyakorlatilag zaklatja a környezetében lévőket, kéretlen tanácsokat, ötleteket ad, nyomasztja, ijesztgeti társait, durván beleavatkozva a magánéletükbe. Ez persze meglehetősen erős átalakítás, de a helyzetnek a legnagyobb ártalma nem az, hogy valaki nem törődik magával, nem látja be saját betegségét, hanem az, hogy mindazt az aggodalmat, amit saját maga iránt érez, áttolja másokra. Ez a hozzáállás egyre nehezebb, elviselhetetlen a környezet számára, és semmilyen megkönnyebbülést nem ad a „gyógyítónak”. Fontos, hogy megpróbálja – kollégáival együtt – elérni, hogy a munkatársuk segítséget keressen magának, azonban legalább ugyanilyen fontos megvédeni magukat a zaklatástól. Visszajelzések segítségével lehetne megpróbálni meghúzni a határokat. Az ilyen visszajelzések akkor lehetnek a legeredményesebbek, ha nem minősítenek, tehát nem a másikat értékelik. Fontos az „énközlés”, vagyis magunkról mondjunk valamit, például, hogy mit érzünk a kéretlen tanácsok hallatán, hogy állunk a tanácsokkal általában stb. Segíthet, ha saját, vagy közeli ismerőstől hallott tapasztalatokat oszthatunk meg kollégánkkal arról, hogyan segített a pszichológus, mi történt velünk a munka során. Ne diagnosztizáljunk, ne tegyünk megállapításokat, ne fogalmazzuk meg, hogy min kellene dolgoznia - próbáljunk meg nem úgy viselkedni, ahogy a kollégánk velünk.

üdvözlettel

bárdos kata