Egy 6 és fél éves kisfiú anyukája vagyok, és olyan megdöbbentő élethelyzetbe kerültem mostanság, hogy nem tudtam mire vélni. Bármikor, ha egy kicsit is szóváltásba kerülök a kisfiammal (soha nem bántottam fizikálisan), egyből dühösen azt kezdi mondani, hogy jó az, ha most meghal? És ha nem lesz? Ez olyan rémisztő... Természetesen próbálom neki elmagyarázni, hogy ezek a gondolatok és szavak szomorúak, és hogy ne mondjon ilyet... Aggodalomra van-e okom?

Kedves Édesanya!

Hatalmas és bonyolult ez az élet, és miután erre „ítéltettünk” a megszületéssel, nincs más választásunk, mint megtanulni, hogy is kell ezt csinálni. Mármost, a halál az élet része – ez egy olyan alapvetés, amiről mégis a leghamarább feledkezünk meg, illetve többnyire mindent hajlamosak vagyunk latba vetni annak érdekében, hogy eltagadhassuk. Kezdjük ezt a saját halálunk tényének mellőzésével, ebből aztán természetesen adódik, hogy minden más elmúlást is igen zokon veszünk.

A haláltudat fejlődése az értelmi képességek érésével következik be, és jellemző állomásai vannak, amiket végig kell járni. (Ebben az életkorban még nem tekintik teljesen véglegesnek a halált, inkább egy hosszú utazáshoz hasonlítják – ami ugyanakkor a számukra oly ismerős, szeretteinktől való elválás fájdalmát ugyanúgy magában foglalja!).

A gyerekeket foglalkoztatja a halál, ők is, mint minden emberi lény, szeretnének az éppen aktuális szükségleteik szerint választ kapni az őket nyugtalanító kérdésekre. Szerencsére, a kisgyerekek még fel is teszik ezeket a kérdéseket! (Felnőttek számára gyakran már az eddig való eljutáshoz is kell pár év terápia). Válaszoljunk hát rájuk őszintén, megértve az őket kínzó bizonytalanságot. Nem magyarázat és tiltás, hanem a saját és mások érzéseiben való érzékeny eligazítás fog mindkettejük számára megnyugvást hozni! Nem az a rémisztő, hogy ezt a kérdést felteszi: hanem annak tartalma önmagában, nem igaz? Szomorú (mit szomorú?! Kétségbeejtő, tragikus, őrjítő egy anya számára, és még sorolhatnám), persze, de a negatív érzéseknek is megvan, meg is kell, hogy legyen a helyük.

Önnek azt tanácsolom, hogy nyugodjon meg, próbálja félretenni saját félelmeit a tárggyal kapcsolatban, és helyezkedjen kicsit bele a kisfia élményvilágába, beszélgessenek sokat – ilyen dolgokról is. Hallatlanul izgalmas (és gyermeke számára mérhetetlenül hasznos) élményben lehet része, ha feltérképezi a fantáziáit! Például hogy is vitathatnánk el a kérdése mögött rejlő vád igazát: az életet ő nem kérte, most már ez van, ha kell, ha nem! A szülei akarták. Akkor meg mit „gonoszkodnak” - egyék meg, amit főztek! Nem tetszik? Hát pedig csak tessék szeretni, mert ugye, hogy rosszabb lenne nélküle?!

Bizony, ilyen mélységek vannak „már” egy kisgyerekben is. Kívánom Önnek, hogy kibontakoztatása, gondozása sok örömet hozzon.

Üdvözlettel:

Simon Sarolta