Kedves Sarolta!
A kisfiam 5 hete jár óvodába. Látszólag könnyen ment a beilleszkedés. Eszik, alszik rendesen - ám a viselkedésével vannak problémák. Amikor elveszik a játékát, vagy akadályozzák akarata megvalósításában, odaüt, már az is előfordult, hogy harapott. Nagyon sokat beszélgettünk a dologról, mindig megbánja azonnal a tettét (bocsánatot kér, néha megszeretgeti az "áldozatot), de újra s újra előfordul. Igyekszik, de a dühével nem tud mit kezdeni. Nem tudom, hogy mit tehetnék. Mindig elmondjuk neki, hogy nagyon szeretjük, de így nem lehet viselkedni. A lehető legtöbb időt vele töltjük. Néha minket is meglegyint. Az anyai szívemnek ez nagy bánat. Mit rontottam el? Hogy segítsek neki? Mennyire természetes jelenség ez? Mikorra növi ki?

Kedves friss-óvodás Édesanya!

Az óvoda az első színtér, ahol a kisgyereknek kőkemény keretrendszerhez kell tudni alkalmazkodni, ahol már inkább a teljesítményei és a viselkedése alapján mérlegelik - és fogadják, vagy sokszor utasítják el őt. Ugyanez igaz a frissen ebbe a helyzetbe lépő szülőkkel is... számukra is ez a premierje saját szülői teljesítményük megmérettetésének (volt már eddig is pár. És mennyi lesz még ezután!!!).

A legkorábbi életkortól fontos a gyermek érettségi szintjének megfelelően történő, világos, érthető tömör megbeszélés, hiszen így tanítjuk meg gyermekünket a belső folyamatok létére, keretezésére, szabályozására, a kapcsolatok empatikus működtetésére, magunk és a másik elfogadására, tiszteletére. Ugyanakkor eleinte ezeknek a megbeszéléseknek még korlátozottan van közvetlen hatása a viselkedésszabályozásra, ebben a zsenge életkorban, amikor még fokozottan az ösztönök, indulatok irányítanak... és ez fordítva is igaz: inkább tettekkel, mint szavakkal tudja még "elmondani", ami belül mozog (pl.: "Ne vedd el, ezzel most én szeretnék játszani!" Vagy: "Én ezt és ezt elterveztem, és végig is akarom csinálni, mert jó okom van rá!").

Egyik szeretett mesterem tömör összefoglalása szerint az egészséges kisgyermek "eszik-iszik-alszik-pisil-kakil-játszik". Örömmel állapítom meg, hogy ezek Önöknél mind megvannak! Továbbá, igen fejlett az önérvényesítő képessége, amit nagy erőkkel igyekszik szocializált formába önteni, és rendkívül empatikus, képes kilépni saját szerepéből és a másikkal azonosulva, átérzi annak helyzetét. (Van-e otthon testvére, akivel már alkalma nyílt az osztozást gyakorolni?) Öt küzdelmes, és bizonnyal sokszor örömteli hete annak, hogy ez a kisgyerek életében először hosszú órákon keresztül édesanyja, édesapja nélkül, huszonvalahány hasonszőrű kis csibész között "kénytelen" elboldogulni... ez nem megy egyik pillanatról a másikra úgy, mintha "mi sem történt volna"!

Ön valószínűleg nem rontott el semmit, a jelenség (a leírtak alapján) teljesen természetes. Pusztán "kinőni" nem fogja a fiúcska: viszont ha Önök, szülők (és a szeretetteli, hozzáértő óvodapedagógus) továbbra is "állják a sarat", és képviselik a múlhatatlan szeretetet - akkor ebben a közösségben a sokféle visszajelzés és mintaadás nyomán meg fogja tanulni, hogy hogyan érdemes a társas helyzetekben az adok-kapok, enyém-tiéd viszonyokat önmaga és mások számára is elfogadható módon kezelni.

Végül: arra biztatom, hogy legyen nagy öröm az anyai szívének ez a talpraesett, energikus kis fickó! Töltsenek együtt továbbra is sok-sok boldog időt, hogy abból töltekezve bátran, és egyre ügyesebben vághasson neki a nagyvilágnak.

Üdvözlettel

Simon Sarolta