Egy olyan helyzetbe csöppentem, hogy a munkámat nem szeretem abszolút, szüleimmel élek és nincs párkapcsolatom sem, igazából nem is volt komoly kapcsolatom sosem. 30 éves vagyok és azt érzem, sokszor megalkuvó voltam dolgokkal és nem úgy éltem, ahogy igazán szerettem volna, vagy amiben jól éreztem volna magam igazán. Szeretnék szüleimtől külön költözni egy saját lakásba majd, váltani akarok munkát (keresek folyamatosan), illetve egy normális kapcsolatra is vágyom, egy kicsit jobban is, mint az előző kettőre. Igazából mindent akarok kb. egyszerre. A kérdésem pedig a következő: Ön szerint hogyan rangsoroljam a dolgaimat? Nem tudom, hogy egy szerelem, amire nagyon várok, vajon beleférne-e ebbe a helyzetbe? Eddig úgy gondoltam, hogy előbb majd ha a saját kis
életem rendbe rakom, akkor jöhet a kapcsolat, de én nem érzem magam annyira szörnyűen, csak elegem van dolgokból és unom, hogy mindig alkalmazkodnom kell olyan helyzetekhez, amiket nem tudok mindig irányítani - vagy ha tudok, nem egyből. A nővérem mikor hozza a gyermekeit hozzánk, a szülőkhöz, ahol én is lakom, akkor sokszor zavar, mert nem vagyok egy nagy gyerekimádó és ebben a helyzetemben ez csak bosszant, hogy tűrnöm kell. Érdekes, hogy amikor voltunk nővéremmel és a gyerekeivel kirándulni, akkor nagyobb türelmem volt hozzájuk, mert én is kaptam valamit, jobban éreztem magam, szóval nem vagyok én rossz, szeretem őket a magam módján, csak a körülmények aggasztanak sokszor, és lehet, ez vetül ki. A lényeg a lényeg, hogy mit lát, hol kellene kezdjem a változást? Nem vagyok depressziós, nem szorongok, bár van, hogy ráfeszülök dolgokra vagy agyalok, de olyan nagy mértékben nem befolyásolja az életem. Úgy érzem, mindig sodródtam, és már jó lenne, ha azt kapnám, amire vágyom.  Egy kapcsolatot szeretnék nagyon, de mennyire kell jóban lenni magammal ehhez?

Kedves Dávid!

Jelenleg gyerekként él otthon a szüleivel, „mamahotelben”, ahogy mondani szokták. Már nem gyerek, de nem is felnőtt, valahol a kettő között megállt. Talán ez lehet az oka, hogy a felnőtt dolgok nem elég vonzóak, és nem nagyon jönnek szembe Önnel. Egy felnőtt kapcsolathoz felnőttnek kell lenni, nem túl sok nő vágyik arra, hogy egy gyerekként otthon élő fiúval kezdjen kapcsolatot. Talán eddig nem érezte szükségét az önállóságnak, szülei sem szorgalmazták a változást. Talán a legfontosabb valóban az lenne, hogy megkeresse/megtalálja önmagát. Olyan munkát végezzen, amiben örömet talál, ami lehetővé teszi, hogy megmutassa az erősségeit, ahol megbecsülik, értékelik, és saját maga is elégedett az eredményekkel. Ahol kihívások várják, ahol tovább fejlődhet. Lehet, hogy ettől a folyamattól várható majd a nagyobb önállóság, a leválás a szülőkről, felnőtt baráti, partneri kapcsolatok kialakulása.

Otthon gyerekként viselkedik, zavarja a gyerekek látogatása, megszerzett (és féltve őrzött) nyugalma megzavarása. Ha nem otthon találkozik velük, akkor inkább tud felnőttként viszonyulni hozzájuk. A felnőtté válás nagy változást hozhat a szülei életében is. Meg kell kezdeniük a gyerekek nélküli életüket, szembe kell nézniük egymással, ki kell találniuk, mit kezdenek magukkal és egymással most, hogy a szülői programjuk lejárt. Talán nem is olyan könnyű ez a feladat, és ezért nem szorgalmazzák azt, hogy Ön önállóbb legyen.  Hosszú távon mégis a saját érdekeit kell nézni, mert amíg gyerekként él otthon, addig nem kezdődhet meg a változás a szülei életében sem. Számukra egyre nagyobb teher, hogy Önről gondoskodjanak, bár lehetnek előnyei is, hogy még otthon van. Valószínűleg kényelmesebb fenntartani a jelenlegi helyzetet. A változáshoz erőbedobás kell, miközben visszahúzza a megszokott, kényelmes, de már unalmas élet.

Kérhet segítséget pl. a nővérétől. Megkérdezheti, hogy neki mi segített elköltözni otthonról. Megkérdezheti barátait, kollégáit is. Látni fogja, hogy ez sok esetben másoknak sem egyszerű. Szükség esetén pszichológus segítségét is kérheti, aki segít végiggondolni jelenlegi helyzetét és kiutat találni. Szakembert a MIPSZI oldalain is találhat.

üdvözlettel

bárdos kata