Gyermekeimet kilencedik éve egyedül nevelem, lányaim 20 évesek, fiam 13. Idén januárban megismerkedtem egy férfival, aki válófélben van, szintén vannak gyermekei. A nagyobbak 17, 20, 22 évesek, a kisebbik fia 6. Nevelésüket javarészt ő látja el. Korábban, még ismerkedésünk elején javasoltam, ha nincs, aki vigyázzon a kisebbre, amikor jön hozzánk, hozza el nyugodtan magával őt is, hiszen én is, gyermekeim is mindannyian szeretjük a gyerekeket, biztos jól ellenne. Soha nem volt gondunk a kisebb gyerekekkel, sőt amikor például a fiamat szoktattam óvodába, vagy a lányaim voltak érettségi előtt óvodában közmunkán, lógtak rajtunk a gyerekek. Erre mindig az volt a válasz, hogy nem bírja a kicsi az idegeneket, idegen helyeket. Majd most gyereknapra javasoltam, menjük el úgy valamelyik csúszdaparkba, hogy én is és ő is a kisebbik gyerekkel megy. A két fiú hátha megtalálja a közös hangot. Először jó ötletnek is találta, majd megint jött a válasz, hogy a kicsi nem akar idegenekkel együtt menni, ő pedig semmit nem akar ráerőltetni. „Ez a gyerek ilyen, gondok vannak vele az óvodában is, ha pl. új óvó néni jön, ha a nagyobb gyermekei barátai jönnek, azok elől is inkább elbújik, stb. - majd csak rájön idővel, hogy vannak mások is a környezetében” volt a válasz. A nagyobb gyermekei közül kettővel már találkoztam. Lehet, én gondolom rosszul, de ez mindennek nevezhető, csak normálisnak nem. Ha pedig szeretnénk hosszabb távon is együtt maradni, valamilyen megoldást kell találni, mert ez eléggé behatárolja az együtt tölthető időt is. Ami a munkájából adódóan amúgy is igen csekély egyelőre.
Amennyiben valóban ilyen a gyermek, és kerüli az idegenek társaságát, mit lehet tenni? Milyen módon lehet apránként a bizalmába kerülni? Milyen módon érheti el az édesapa, hogy sikerüljön legalább találkoznunk vele, anélkül, hogy be kelljen csapni? Válaszukat előre is köszönöm!

Kedves Anitszirk!

A levelében leírtak nagyon sok kérdést vetnek fel mind a párkapcsolatára, mind a gyermekkel kapcsolatos “tünetre” vonatkozóan.

Először a kapcsolati dimenzióval kezdeném. Ahogy Ön már megélte, milyen a válással járó praktikus és érzelmi veszteségek feldolgozása, sőt, lassan tíz éve maga mögött tudja ezt a nagyon nehéz időszakot, úgy a párja ezt épp most éli át. Ahogy Ön is írta: ő válófélben van. Emellett mindenki másképp éli meg a válás okozta nehézségeket, így nagyon nehéz lenne egy egyetemes elvárást megfogalmazni, hogy egy öt hónapos ismeretség során mi lenne az, ami "normális". Emellett nem tudhatjuk, hogy a párja és a fia között milyen érzések kerülnek előtérbe, amikor a fiú féltését hangsúlyozza. Ennek tisztázásában segíthet, ha a beszélgetést az Önök kapcsolatára, a jövőképre tereli, és nem a találkozásokat próbálja erőltetni. Meg lehet kérdezni a párját, hogy mitől félti a fiút, esetleg ő maga mitől fél. Ő mit gondol, Önnek miért fontos, hogy ismerje a fiát? Ő hogy képzeli a praktikus mindennapokat?

Elképzelhető, hogy ha amúgy is küzd nehézségekkel a kisfiú, nehezebben alakít ki bizalmi kapcsolatot, akkor próbálja őt óvni az apukája. Ebből a gondolatmenetből látható, hogy a párja elhatározása szükséges ahhoz, hogy ez a kérdés változzon. Ha ő jó érzéssel, bizalommal mutatja Önt be neki, akkor előbb-utóbb a fiú is fel fog oldódni. Azt gondolom, ez a kulcsa a válaszoknak. Nem kell tudatosan a bizalmába férkőzni, nem kell becsapni őt semmiképpen. Ha őszintén, tiszta helyzetben vannak Önök együtt, ő is érezni fogja, hogy ez valami jó dolog, így apránként ő is fel fog tudni oldódni.

Beszéljen a párjával!

Üdvözlettel,

Kovács Réka