Kedves Sarolta!

Legjobb tudomásom szerint - anyukámmal csak régen, és keveset beszélünk erről - testvéremnek enyhe Asperger-szindrómája (vagy hasonló jellegű viselkedési zavara) van. Ő 30-as évei elején járó, egyetemet végzett, páratlan lexikális memóriával rendelkező, intelligens, de a mindennapi életben (pl bürokrácia, versenyszféra) érdekeit nehezen érényesítő fiatal felnőtt. Pontosan tudja, hogy vágyai eléréséhez (családot szeretne) elsősorban munkát kell találnia, de bölcsész tanulmányaival és átlagból kicsit kilógó viselkedésével ez sajnos nagyon nagy
kihívás (eddig csak egyszer, néhány hónapra szóló határozott idejű munkaviszonya volt). Számunkra úgy tűnik, beletörődött ebbe a helyzetbe, mondhatni leírta magát. Ketten vagyunk lánytastvérei, évek óta elköltöztünk otthonról, ő él csak szüleinkkel. A kisgyermekkorában csak ismerőseink kitartó unszolására bekövtkezett vizsgálat, majd a felállított diagnózis után elsősorban anyu volt az, aki a lehető legtöbbet megtett a fejlesztéséért, beilleszkedéséért, sőt, a történtek után - érthető módon - túlzottan is megértő és megengedő volt vele. így sajnos a fejlesztések, a jól megválasztott iskola védő közegéből kiekerülve az egyetemi évek és az otthoni elvárások szinte teljes hiánya miatt ez az út megtört, iránymutatás híján a felnőtté válás és az önállósodás folyamata megrekedt.
Apu, úgy látom, a mai napig nem tud mit kezdeni atipikus fiával, szinte semmilyen apa-fiú kapcsolatot nem látok kettejük között. Minket aggaszt ez a kilátástalanság, főleg, hogy úgy érezzük, szüleink nem tudnak mit kezdni a helyzettel. Meglehet, hogy testvérünk számára egy fizikai vagy alkotó munka (pl. asztalosság) megfelelőbb és személyisége szmpontjából is építőbb lenne, mint a helyzetét súlyosbító, "szemlélődő" hivatás (tanári végzettsége nincs). Igyekeztünk őt tanácsokkal ellátni, felhívni a figyelmet egyéb lehetőségekre, szavakkal bátorítani, stb. de jelen helyzetben ez nem elég.

Szüleink közül elsősorban nyugdíjas apukánk személyében érzem azt - akit (lánytestvéremmel együtt) "megtámadhatnánk" azzal, hogy apaként - felesége és mindhárom gyereke érdekében - jelenlegi passzív hozzáállása helyett érezze feladatának, és foglalkozzon fia jövőjével. Anyu esetében úgy látom, hogy nagyink rendszeres látogatása, munkája és testvérünk iránti (szerintünk elfogult) szeretete miatt nem ő a megfelelő személy erre a feladatra: hogy egész másként viselkedjen, mint eddig, és még egy terhet magára vegyen - de tudjuk azt is, hogy ha a felsorolt feladatok idővel lekerülnek a válláról, testvérünk sorsa ezerszeres súllyal nehezedik majd rá.
Szüleink közü ő az "aggodalmaskodó". Apu "csak" elvonul/kivonul (alszik, munkába temetkezik vagy hallgat, ha valami nem tetszik neki, vagy kényelmtlen).
Tartunkk attól, hogy apukánk hárítani fog, és észérveink ellenére elutasítja a felelősséget (vagy úgy gondolja, ez (is) anyu baja), vagy - ami testvérünkre nézve talán még veszélyesebb - türelmetlenséget, elutasítást, túlzott ridegséget és szigort mutat majd iránta. (Ő jelenleg általában a szobájában gubbaszt, a konfluktushelyzetek dühössé, passzívvá, a kilátástalanság lehangolttá teszik.)

Úgy érezzük, a helyzetre az lehetne megoldás, ha kezdetnek - még anyu tudta nélkül - aput arra beszélnénk rá, hogy megfelelő szakember segítségével kibéküljön testvérünk "másságával", elfogadja, és megtanulja, hogyan viszonyuljon hozzá segítően. Fokozatosan vonhatnánk be a folyamatba testvérünket, majd anyut és termlészetesen szükség szerint minket is. Anyu túl korai bevonása azt hiszem, anyu aggodalaminak (és lelkiismeret-furdalásának) megsokszorozódását és ezáltal apu végérvényes elfordulását okozná.
Lánytestvérem nálam empatikusabb, szemben az én - néha nyers - racionalitásommal, azonban apuval én vagyok egy kicsit közelebbi viszonyban.

Ön szerint jó lehet a jelen helyzetre ez a "haditerv"? Mit tanácsol, a jelen helyzetben hogyan közelítsünk apukánkhoz? Hogyan éreztessük vele megfelelően, hogy a cél felé tekintsen, és ne vádaskodást vagy számonkérést érezzen az ötletünkben? Hogyan tudja egyátalán elfogadni egy érzelmeiről soha nem beszélő nyugdíjas korú férfi, hogy egy külső, "vadidegen" szakember nem feltétlenül "belebeszél" az életébe vagy "okoskodik" és külső segítséget kérni nem szégyen? Vagy esetleg más taktika jobb lehet ennél? Nagyon fontosna érezzük, hogy
ne puskázzuk el ezt a lehetőséget, nem szeretnénk még több kaput bezárni magunk előtt...

Előre is köszönöm válaszát!

Kedves Aggódó ...Testvér? Gyermek? Fiatal hölgy…?

Lehet, hogy ridegnek tűnik az első reakcióm, de tulajdonképpen mi itt a kérdés? Nem igazán értem, hogy milyen lehetőségről beszél, valójában kik azok, akik ne puskázzák el, és milyen kapukat nem szeretne bezárni?!

Szóval. Itt van Ön, egy születési családjától már függetlenedett, fiatal nő, gondolom, éli a saját életét, vannak céljai, képes is azok felé haladni – sok tekintetben tehát úgy látszik, levált szüleiről, felnőtt. Mégis akkora erőbevetéssel foglalkozik az eredeti család „megmentésével”, amitől ebben kétségeim támadnak. Nehéz megmondani, meddig terjed a felelősségünk szeretteink boldogulása felé; hogyan lehet valakit „terelgetni”, jó szándékkal, és akár a saját céljai felé… mik lehetnek azok az eszközök, amik megfelelőek. De mindezek előtt a legfontosabb lehet azt tisztázni, tisztábban látni, hogy: ki mit szeretne? Ki mire képes? Nagy (el-) hallgatásokat, kimondatlanságokat, félreértéseket, téves kíméleteket érzek itt a háttérben. A két lánytestvér mintha összefogott volna, hogy „kirángassa” valamiből az idős szülőket, az „önsorsrontó”, „rút kiskacsa” testvért. De vajon az Önök feladata-e ez? Vagy bárkié-e egyáltalán?

Érdemes lehet családterápiás fogalmak mentén végiggondolni a helyzetüket, mint a rendszerszemlélet például: az egész más, mint a részek összege, minden tag hatással van a másikra. Egyikük viselkedése nem önmagában való, hanem egy nagyobb egész része: a viselkedéseket meghatározza, akár fenntartja a rájuk kapott válasz. Például ha az Ön fiútestvére rákényszerülne, hogy eltartsa magát, lehet, hogy kiderülne: képes rá! De nem kényszerül rá, mert „úgyis otthon maradhat”.

Azt javaslom, most elsősorban annak a mentén nézzen rá a születési családjára, hogy Önnek saját magának kivel van dolga, tisztázatlansága, rendeznivalója – és mi lehet az, amit más helyett próbál magára vállalni. Önnek most már a saját élete, jelene-jövője, saját (leendő) családja megalapozása lehet inkább a fókuszban. Az Ön szülei, testvérei mind-mind önálló felnőtt emberek, saját akarattal, lehetőségekkel, gyengeségekkel, méltósággal, felelősséggel. Ha ebben a szellemben összejönne egy „családi kupaktanács”, vajon mi történne?

Remélem, szolgáltam néhány hasznos szemponttal – hátha könnyebb egy kicsit „kintebbről” látni a helyzetüket. Ön szabad ember! Keresse meg a családtagokkal való kapcsolódás örömteli formáit – lehet, hogy ez az együtt töltött idő csökkenésével jár, de a minőség a lényeg!

Üdvözlettel

Simon Sarolta