Kedves Attila,

Négy hónapja ismertem meg egy fiút, akivel már az első találkozásnál nagyon megtetszettünk egymásnak. Jómagam már egy ideje felfigyeltem rá, és mint kiderült, neki is tetszettem én is már korábban. A nagy egymásra találás közben én párszor említettem, hogy nagyon örülök neki és igazán jól érzem magam vele, bár kicsit gyorsnak találom a kezdést. Magamat ismerve, szeretem a találkozgatós, randevús időszakot, de nem zárkóztam el a szextől sem, mert fontosnak tartom és vágytam is rá. A fiatalembernek is tetszett a hozzáállásom és nyugtatgatott, hogy ne aggódjak a gyors kezdés miatt, hiszen minden kapcsolatnak más a dinamikája. Ezzel egyet is értettem és nagyon jól haladtak a dolgok, ahogy kezdtük megismerni egymást minden téren. Egészen addig, amíg két hétre elutazott, és szinte teljesen eltűnt. Értetlenül álltam a helyzet előtt, én próbáltam vele kommunikálni, de ő válaszra sem méltatott napokig. Ezzel nagyon elbizonytalanított, és nem tudtam hova tenni a helyzetet. Mikor hazaért, alig akart velem találkozni, és mikor pár nap múlva találkoztunk és megkérdeztem, mi történt, azt mondta, neki ez így
túl sok, és a munkájában nagyon nehéz időszak következik, amikor nem tud rám ilyen szinten koncentrálni, ezért fogjuk lazábbra a kapcsolatot. Mivel ismerem a munkáját, ezt el is hittem neki, bár  én az elején elleneztem ezt a fajta kapcsolattartást, mert megmondtam neki őszintén, hogy egy csiki-csuki játszmába nem szeretnék belemenni. Végül úgy éreztem, pont az, ami hiányzott az elején nekem, a kötetlenebb ismerkedés. És valóban szoktunk is találkozni, amit ő kezdeményez elsősorban ugyan röviden, de részemről érzek egy fajta bizalomvesztést, amitől szorongok is néha, mert nagyon nem szeretném, hogy eluralkodjon köztünk a bizalmatlanság vagy kihasználja a türelmemet. Előfordul, hogy ígéri, hogy hív és általában nem teszi. Egy-két alkalommal szóvá tettem neki, ilyenkor érezhetően megsértődik, és úgy érzi, ellenőrizni szeretném és mindig van indok, amiért nem jött össze a találkozó. Ilyenkor egy ideig még rosszul is érzem magam, bár jogosnak tartom az igényemet egy őszinte, nyílt kommunikációra.  A problémám valójában, hogy nem szeretnék egy áldozatszerepbe ragadni és rossz pillanatokat okozni magamnak, viszont nem tudom, milyen módon kommunikáljam felé azt, hogy, nagyon súrolja a határaimat, anélkül, hogy nagyobb kárt tennék az így is instabil kapcsolatban.

Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Kérdező!

Számomra úgy tűnik, hogy a „lazább kapcsolat” kifejezés alatt mindketten mást értenek.
Azzal valóban nincs semmi gond, ha nem ajtóstul rontunk a házba – ezt valószínűleg Ön is így gondolja, ugyanakkor elvárja a másik fél lojalitását (egyáltalán nem jogtalanul).

A fiú ezzel szemben talán úgy gondolja, hogy a „lazítás” azt jelenti, hogy szó sincs elköteleződésről, pontosabban szólva felelősségről. Ennek köszönhető, hogy a találkozásoknak nincs rendszeressége, és a kommunikációt is felületesen kezeli. Minden bizonnyal ez az, amit Ön „bizalomvesztésként” és „labilitásként” él meg.

Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a párkapcsolat társasjáték, amely íratlan és kimondatlan szabályok szerint alakul. Ameddig Ön azt mutatja a fiú felé, hogy fontos, és a „húzásai” ellenére újra és újra vele akar lenni, addig ő nem fog változtatni a viselkedésén és a hozzáállásán. Minek is tenné, hiszen a célját így is eléri, s közben megőrzi a függetlenségét is – vagyis nem kell felelősséget vállalnia.

Célravezető lenne, ha nyíltan és őszintén beszélgetnének arról, kinek mit jelent a kapcsolat, mit várnak el egymástól. Ha a kettejük elképzelése között szakadék tátong, az azt jelenti, hogy a folytatás valóban „csiki-csuki játszma” lenne (Önt idézve).

Azt írja, nem szeretne az áldozat szerepébe ragadni. Ez nagyon szép gondolat, s kizárólag az Ön döntése. Figyelje meg, miként viszonyul a kapcsolathoz, és azon belül a saját szerepéhez. Átvállal, magára húz felesleges terheket? (Pl.: azt gondolja, Ön tesz kárt a kapcsolatban?)

A kapcsolat éppen akkor válik „instabillá”, amikor az egyik fél vállal magára olyan terheket, amelyek vagy nem őt illetnék, vagy közös feladat lenne. Gondoljon a felelősségvállalásra. Szerintem ez közös „ügy”, Ön mégis meg akarja tartani a sajátjának. Ön szerint helyesen cselekszik?

Üdvözlettel:
Herceg Attila