Tisztelt szakértő! 22 éves lány vagyok. Gyerekkorom óta nagyon zárkózott, félénk vagyok. Főként az idegen, vagy csak kevésbé ismert emberek előtt úgy érzem, nem merek beszélni, legyen szó akár rokonokról is. Már egészen kicsi baba koromtól kezdve ilyen vagyok, amikor vendégek jöttek hozzánk, legtöbbször csak hallgattam. Az idő előrehaladtával ez engem egyre inkább zavar, hogy nagyon nehezen oldódom fel egy társaságban. Általános iskolában mindenki csendes lánynak ismert, de ott még ez egyáltalán nem zavart, elfogadtak és szerettek ilyennek. A középiskolában viszont nagyon nehezen illeszkedtem be az osztályközösségbe, sokan bántottak visszahúzódó természetem miatt. Nem szeretek mások figyelmének középpontjában lenni, kényelmetlenül és zavarban érzem magam, ha több ember előtt kell beszélnem, néha még akkor is, ha olyan emberek előtt beszélek, akiket ismerek. Viszont az előtt, akivel bensőségesebb a kapcsolatom, fel tudok oldódni. Nem tudok apróságokról csevegni, pláne nem ismeretlen emberekkel. Nem szívesen telefonálok úgy, hogy azt mások is hallják. Még egy baráti találkozó előtt is gyakran szorongok, ha tudom, hogy nagy a társaság és esetleg olyan emberek is jelen lesznek, akiket nem ismerek olyan jól. Inkább otthonülő típus vagyok, de igénylem a társaságot, nem szeretnék elszigetelődni. Félek az új dolgoktól, nem szívesen próbálok ki új dolgokat. A leggyakrabban a megszégyenüléstől félek. Sokszor azért nem beszélek, mert félek, hogy elpirulok. Ami a legtöbbször így is van, és ez rettenetesen zavar. Van, hogy már csak valaminek a gondolatától is képes vagyok elpirulni. Sokat foglalkozom azzal, hogy vajon mit gondolnak rólam az emberek, vagy mit fognak gondolni. Nagyon sokszor szerettem volna már ezen változtatni, de úgy érzem, egyedül nem megy. Tudom, hogy a javulás felé vezető út az, ha szándékosan keresem az olyan szituációkat, amikor beszélnem kell, és nem elkerülni ezeket. Számtalanszor elhatároztam egy-egy ilyen találkozó előtt, hogy most felszabadultabb, nyugodtabb leszek, többet beszélek. Fejben sokszor elgondolom, hogyan is kellene, és úgy érzem, menne is, de mikor éles helyzetbe kerülök, egyszerűen képtelen vagyok úgy viselkedni és beszélni. Sajnos kevés az önbizalmam, pedig sokan mondják, hogy szép vagyok, és kiskoromban is gyakran dicsértek, ennek ellenére mindig is gátlásos voltam. Azt hiszem, ez nálam a természetemből ered, az édesanyám is hozzám hasonló. Ezt a viselkedésformát nálam nem múltbéli sérelmek vagy egyéb lelki okok váltják ki, ettől függetlenül úgy gondolom, nem vagyok reménytelen eset, és nagyon-nagyon szeretnék ezen változtatni. Csak az lenne a kérdésem: Hogyan? Hogyan győzzem le a gátlásosságom? Hisz fejben tudom, de mit tegyek annak érdekében, hogy éles helyzetekben ne fagyjak le? Hogy kevésbé szorongjak, hogy nyitottabb legyek? Nem könnyű így az élet...

Kedves Anett!

Tökéletesen megértem az aggodalmát, hiszen – ahogy Ön is leírja – olyan problémákról beszélünk, amelyek kisgyermekkorától kezdve jellemzik, s az idő múlásával egyre inkább megerősödtek, ugyanakkor ezzel egyenes arányban zavaróvá is váltak.

Sorait olvasva egy abszolút intelligens fiatal hölgy képe rajzolódott ki előttem, aki meglehetősen tisztán látja saját magát és a helyzetét, megpróbál kitörni a kelepcéből, de miután megtett néhány lépést, gyorsan magára zárja az ajtót. A helyzet paradox: mintha visszamenekülne a szorongásba, hiszen az látszólag biztonságos, mivel az állandóság hamis képét kelti. Talán úgy nőtt fel, hogy azt tanulta, még a hozzánk legközelebb álló emberekben sem lehet maradéktalanul megbízni. A biztos távolságot pedig úgy lehet betartani, hogy nem mutatom meg a valódi arcomat.

Csakhogy Ön nagyszerű erények és képességek birtokosa, amik nem méltók arra, hogy elpalástolja azokat.

Azt írja: „úgy gondolom, nem vagyok reménytelen eset”. Jó hírem van: ez való igaz. Nagyon bölcsen véli, hogy az elkerülő magatartás nem vezet eredményre, vagyis nem érdemes elbújni azon helyzetek elől, amelyek az elérni kívánt célt szolgálják. Remek úton jár, csak soha ne felejtse szem elől a fokozatosság elvét! Eleinte csak akkora célokat tűzzön ki maga elé, amelyeket kisebb erőfeszítés árán, de lényegében könnyen képes elérni! Eközben pedig folyamatosan erősítse önmagát!

Mindehhez ne legyen rest segítséget kérni! Önismerete trenírozásában személyiségfejlesztő tréner és pszichológus szakember is támaszt nyújthat. Az így megismert és megerősített kompetenciákat pedig folyamatosan érdemes szociális környezetben is kamatoztatnia. Ennek érdekében önsegítő és pszichodráma csoportokat is felkereshet, ahol a tagok egymást támogatva dolgoznak a közös cél elérésén.

Üdvözlettel:

Herceg Attila