Férjemmel 21 éve vagyunk házasok. Kiegyensúlyozott, boldog életet éltünk kb. egy évvel ezelőttig. Párom Budapesten dolgozik, egész életünket így éltük le. Megszoktuk, még talán jót is tett nekünk ez a távolság. Megmaradt a szerelem érzése, és hogy várhattuk a találkozásokat. Ő egész életében nagyon féltékeny volt, ez akkor még erősebb lett nála, amikor elkezdtem dolgozni egy helyi irodában. Nálam nem merült fel soha a féltékenységnek még a szikrája sem. Soha okot nem adott rá.
Kb. egy évvel ezelőtt a 20. házassági évfordulónkra készült a férjem. Elmondása szerint ez volt az egyetlen oka, hogy egy nőhöz fordult, aki egy ékszerbolt eladója, és egy internetes játékoldalon beszéltek először. Az évforduló előtt egy hónappal rájöttem arra, hogy folyamatosan tartja a kapcsolatot ezzel a nővel. Persze a bizonyítékok (viber üzenetek, sms) nem azt bizonyították, hogy a kapcsolatnak ez a lényege. Esküdözött, hogy tényleg csak ezért beszéltek, és hogy már nem teszi. Fél év telt el, mire megint találtam bizonyítékot arra, hogy nem hagytak fel a beszélgetéssel. Ez év januárjában mondtam, hogy költözzön el, de végül mégis meggyőzött (megint), hogy csak engem szeret és velem akar maradni. Az a nő nem jelent neki semmit. Hittem neki. Sajnos! Májusban egy skype-beszélgetésüket találtam meg, ami nagyon mellbevágott, mert olyan dolgokat beszéltek, hogy én ezt soha nem gondoltam volna a férjemről. Édesemnek szólította, a közös együttlétről fantáziáltak, valamint az intim együttlétünkről úgy nyilatkozott a férjem hogy "én simán tv-t nézek utána, és úgy viselkedek, mint egy férfi".

Nos, itt betelt a  pohár. Elköltözött. Nem tudtam rá sem nézni! Csak sírtam heteken, hónapokon át. Meg akartam halni! De mindig erőt vettem magamon a két fiamért! 20 és 17 évesek. Egyetemre készül a nagy, a kicsi gimnáziumba jár. Nem tudom, mit tegyek! Ha becsukom a szemem, azokat a mondatokat látom magam előtt! És még ennek tetejében a nő nagyon magabiztos, és azt üzengeti nekem, hogy "majd meglátjuk, kit és mit akar a férjem", meg hogy "kétségek között biztos boldog leszek" stb. Nagyon szeretem a férjemet, de nem tudom, hogyan tudnék ezen túljutni! Persze nem egy kicsapongó típus, ez tény, és el is mondta, hogy soha nem jutott volna odáig, de sajnos ez engem nem vigasztal.  Lehet, jobban meg tudtam volna bocsátani, ha megtörténik, mert akkor elgondolkodom, hogy valami hiányzott az életünkből, és ezért. De már ebben sem vagyok biztos.

Soha nem éreztük, hogy hiányzik valami a házasságunkból. A férjem azzal indokolja ezt az egészet, hogy nagyon régóta mérhetetlenül féltékeny, és ezt már nem merte nekem folyton mondani, hogy ne mindig ez legyen a téma. Nagyon sokat beszélgettünk erről is, és én mindig megnyugtattam, hogy nincs oka féltékenynek lenni. Türelmes voltam és folyton bizonygattam,  hogy senki nem kell, csak Ő. Ezt is megbeszéltük, de ennek ellenére sem tudok napirendre térni afelett, amit tett. Ha annyira szeret, amennyire mondja, akkor nem tesz ilyet, főleg úgy nem, hogy már előtte nem tudom hányszor megbocsátottam neki. És ezt nem tudja megmagyarázni sem, hogy miért mondott ilyeneket. Természetesen tudunk felnőtt emberek módjára beszélni, de sajnos ennyi megaláztatás után már nem tudom, hogy van-e értelme.

Hiányzik most is, viszont a következő gondolatom mindig az, hogy azzal, hogy meHogy lehet bgbocsájtok, még nem oldom meg a dolgokat. A féltékenysége nem múlik el attól, hogy most lebukott. Mi lesz a következő problémánál? Hányszor fogok még csalódni benne? Hogyan lehet  bizalom nélkül együtt élni valakivel?

Köszönöm és várom válaszát!

Kedves Csilla!

Néhány lényeges pontot nem értek: például, hogy akkor most együtt élnek-e? És ha igen, akkor mégis milyen alapon?! Nagy gondok vannak, amiket a továbbiakban már nem érdemes a szőnyeg alá söpörniük. De láthatóan az eddigi megoldási próbálkozások nem vezettek sikerre – valahogy nem sikerült a problémáik, illetve tulajdonképpen a kapcsolatuk mélyére jutniuk. De igenis, hiányzik valami! Legelőször is ezt kell ahhoz belátniuk, hogy továbbléphessenek a kapcsolatuk új alapokra helyezése felé, hogy saját magukkal és egymással őszintébben tudjanak kapcsolódni. Mert ha nem változtatnak, akkor a következő problémánál ugyanez lesz, Önnek számtalanszor lesz még lehetősége „csalódni benne” (vagy önmagában…?), illetve: bizalom nélkül lehetetlen valakivel EGYÜTT élni, legfeljebb is csak valahol mellette lehet, de a valódi közelében biztos nem.

Azért korholom és riogatom ennyit, hogy kicsit felbosszantsam és felrázzam, az így keletkező energia talán cselekvésre serkenti, és megálljt parancsol a puszta panaszkodásnak, önsajnálatnak, amibe mintha kissé belesüllyedt volna. Örülök, hogy tőlem (talán első ízben) segítséget kért, és arra biztatom: folytassa! Ha a férjével egy irányba kívánnak haladni, ha akarnak együtt fejlődni, akkor közösen érdemes ezen dolgozniuk – külső szakember bevonását javaslom. Párterápia során lehetőségük van az állandósult, rosszul működő mintázatok feltárására, megváltoztatására. Alkalom ez arra is, hogy ne csak „felnőtt módon” beszélgessenek – ami persze sokszor hasznos, de csak egy olvasata a helyzeteknek! –, hanem megértsék, ezáltal elfogadhassák egymás érzéseinek, indulatainak, vágyainak ősibb, mélyebb „gyermeki” rétegeit is. Kiderülhessen például, hogy valójában miről is szólhat, mi mindenből épül fel ez a féltékenység? A terapeuták, illetve a terápiás keretek által teremtett biztonságos térben új szemszögből tudnak ránézni a saját működésükre, olyan őszinteség jöhet létre, ami máskor nem, mindez hatalmas töltést adhat – egy olyan kapcsolatnak, ami ezt valóban elbírja, „megérdemli”. Ha meg nem, hát akkor nem mind a ketten azt érdemlik, hogy továbblépjenek?

Ha ezen kemény, áldozatos, de hasznos munka nélkül „bocsájt meg”, azzal valóban nem oldja meg a dolgokat, sőt: kifejezetten ezzel ront a helyzeten, konzervál egy „valamit”, amiről már egyikük se tudja, vajon micsoda.

Üdvözlettel

Simon Sarolta