Nem tudom, hogyan kezeljem édesanyám problémáit. Ő szorongó, gátlásos, talán depressziós is. Nincs semmi az életében, ami boldoggá tenné, nincsen hobbija, csak az élteti, hogy a gyerekeivel illetve most már az unokájával legyen (testvéremnek 1 éves kisfia van, én most várom a kisfiamat). Munkahelyén csúnyán kihasználják, de szerinte ez normális, tűrni kell. Még minket, a felnőtt gyerekeit sem tudta elengedni, de most úgy látjuk, lecserélődött majomszeretete a következő generációra. Mindemellett passzív-agresszív. Habár végtelenül sajnálom, de azt is érzem, hogy szeretete nem igazi szeretet, hanem feltételekhez kötött. Gyermekkorunk óta, ha nem úgy reagálunk valamire, ahogy szeretné, akkor megsértődik, duzzog, sír, lelkiismeret-furdalást kelt. Ezt még mindig el tudja érni, pedig már 30-on
túl vagyunk mindketten a testvéremmel, és mindketten mindig jól teljesítettünk, kitűnő bizonyítványok, jó munkahely, sikeres házasságok, tehát nem volt olyan sok oka a sértődésre. Édesanyám számunkra ismeretlen okból gyűlöli az anyósát, és akkor is sírva fogad minket, ha mi elmegyünk a nagymamához látogatóba, és érezteti, hogy ezzel eláruljuk őt, és fájdalmat okozunk neki. Amikor teheti, hozzánk menekül fel a nagyvárosba édesapám mellől, akivel a kapcsolatuk már több évtizede megromlott, de hiába próbáltunk a testvéremmel
többször is beszélni velük arról, hogy ez a kapcsolat így mérgező és teher mindannyiunknak, nem hajlandóak egymással sem megbeszélni a problémákat, és egyik sem akar megváltozni. Most, hogy várandós vagyok, ez egyre fokozódik, mert egyre többször szeretne jönni és egyre többet segíteni a maga módján. Először fel akart költözni két hétre (olyan apró lakásban lakunk a férjemmel, hogy még külön szobában sem tudunk megágyazni neki, ráadásul nincs tekintettel a mi életritmusunkra, és 3 órával előttünk felkel takarítani vagy vasalni nálunk - ha jelzem, hogy ez nekünk kényelmetlen, összepakol és kimegy a panel parkolójába az autóba 3-4 órára). Most már odáig eljutottunk, hogy megértette, csak azután jön fel, hogy a férjemmel és a picivel egymásra hangolódtunk, és keresünk neki szállást valahol, de nem tudom, mennyire lesz ez megvalósítható, mert sajnos a szorongásai és a feszültsége kézzel tapintható, ezért sajnos akármennyire is szeretem, kényelmetlen vele már egy légtérben lenni is, beszélgetni csak arról lehet vele, hogy mikor látogatunk haza legközelebb. Közben sajnos a gátlásai és az önbeteljesítő jóslatai ("én ehhez hülye vagyok", "nem tudom elintézni", "sose fogom megtanulni") miatt még amikor mindent megtesz, akkor sem jól segít, mert szegény tényleg kudarcot vall (1 éves korú gyereknek való ruhát hoz az újszülöttnek, hogy majd abban hozzuk haza a kórházból, nem azt hoz a boltból, amit megbeszéltünk, de ő szeretne elmenni, hogy segíthessen, stb.), és utána ezért rosszul érzi magát, mert "erre sem jó." Nekem ez most nagy teher, mert a gyermekemre, a férjemre és a most születő saját családunkra szeretnék koncentrálni, nem anyám miatt szorongani.
Többször mondtam neki, hogy beszéljünk arról, hogy hogy van, vagy keressünk valakit, aki tud segíteni (pszichológus, kineziológus, önbizalomnövelő tréning, hobbi tanfolyam, bármi), de ha ez szóba kerül, megsértődik, elzárkózik, sír és utána jön érdeklődni, hogy mit segítsen vagy kitakarítsa-e a kádat. Most sikerült úgy megsérteni azzal, hogy megkérdeztem, mit tehetnék, hogy ne érezze magát kényelmetlenül nálunk és tudjon éjszak aludni (legutóbb 3 órától sóhajtozott a kanapén úgy, hogy nem lehetett tőle aludni), hogy úgy ment el, többet nem alszik itt, de ne beszéljünk róla. Ennek igazából örülök, mert tényeg nagyon apró a lakás, de közben lelkiismeret-furdalásom van. Nekünk most fog megszületni a kisbabánk és én a legjobbat szeretném neki és a családomnak. Vele szeretnék foglalkozni, de túl sok energiát kiszív belőlem anyám. Mit tehetnék, hogy végre elengedjem a kötelezettségérzést és a lelkiismeret-furdalást, és hogy a gyerekemet megvédjem ettől?

Kedves Lídia!

Levelében igen fontos életfeladatot érint, amit minden “gyermek” átél a felnövése során. Gyermekként ugyanis a szüleink felé vagyunk lojálisak. A fő motiváló erő, hogy a szülőnek megfeleljünk, nekik örömet okozzunk. A serdülőkor feladata lesz később az önálló identitás kialakítása, a szülőktől többé-kevésbé független, illetve már belsővé tett értékrend kialakítása. Ezzel párhuzamosan a szülők felé érzett lojalitás áttevődik a társ- majd párkapcsolatokra. Ebben a folyamatban mindegyik félnek van szerepe. Így látjuk, hogy vannak szülők, anyák, akik jelentősen megnehezítik ezt a folyamatot, illetve vannak gyerekek, akik valamilyen oknál fogva nem merik vállalni a fent leírt folyamattal járó feszültséget, konfliktust. Azonban a tapasztalat az, hogy a meg nem dolgozott életfeladatok később visszaköszönnek. Például a párkapcsolatban, de legkésőbb a szülővé váláskor. Ilyenkor ugyanis a gyermekből szülő lesz, így egy szintre lép a saját szülőjével. Ez egy olyan normatív krízis, ami a korábban helyre nem tett feladatokat a felszínre hozza. Normatívnak nevezzük, mert az élet természetes velejárója. Krízisnek, mert az élet minden területére kihat, igen nagy átrendeződés történik az ember életében.

Jól érzi, hogy az anyává válás kapujában Önnek a születendő gyermekre, párjára és magára kell figyelnie, és nem az önmagával békében nem lévő édesanyjára. Nagy feladat ez, hiszen amíg a szülő felé lojális, a bűntudat jelen lesz. De az is biztos, hogy minden irányban nem lehet megfelelni, akkor sem, ha minden erővel azon van. Ha úgy érzi, hogy nem segítség az, amit az édesanyja nyújt, akkor nem kell belőle kérni. Ha nem jó vele egy légtérben lenni, miért kéne vele egy légtérben aludni?

Akármilyen nehéz is, az anyává válás azt is jelenti, hogy többé már nem (csak) gyermek vagyok. Annak pozitívumairól (anyám pozitív visszajelzése, szeretete), de negatívumairól is le kell bizonyos esetekben mondani. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ha édesanyja érzi, hogy nem töltheti fel a benne élő szorongást azzal, hogy az Önök életét éli, akkor elindul benne valamilyen változás. Ez nem törvényszerű, de ahhoz, hogy ő változzon, valaminek el kell indulnia Önök között. Ha úgy érzi, a helyzet nem változik, azt javaslom, inkább Ön menjen pszichológushoz, semhogy őt küldené. Ha ő nem akar változni, nem is fog. Ha viszont Ön szenved a helyzettől, Önnek kell megerősödnie, hogy változtatni tudjon.

Üdvözlettel,

Kovács Réka