Tisztelt Attila! 31 éves nő vagyok, a párom 40 éves. Közel hat éve alkotunk egy párt. Előttem elég sok kapcsolata volt már, a komolyabbakat el is mondta. 4 évvel ezelőtt közölte velem, hogy 31 éves korában pár napos futó kapcsolata volt egy akkor 18 éves lánnyal (én is ismerem), ami nem jelentett semmit számára, csak a szexről szólt, az eset után nem is keresték egymást, mindketten lezárták. Elmondása szerint egyáltalán nem akart semmit a lánytól, nem fogta meg semmi benne, egyszerűen csak nem volt barátnője már régen és "kéznél" volt. Más ilyen jellegű kapcsolatáról soha nem beszélt nekem. Akkor nem értettem, ha nem jelentett semmit, akkor miért osztja meg velem. Iszonyatosan féltékeny voltam a lányra, a kapcsolatukra, féltékeny voltam, hogy mit látott egy 18 éves lányban. Párom pedig nem értette, miért nem tudom elfogadni a múltját, hiszen neki ez a tette természetesnek tűnt. Nemrégen viszont kiderült, hogy az akkor középiskolás lány 16-17 év között járhatott, és még utána is telefonon tartották a kapcsolatot - párom véleménye szerint valószínűleg csak a lelkiismeret-furdalása miatt kereshette, ne érezze kihasználtnak magát a lány (a hölgy egyébként úgy emlékszik, hogy a komoly, tartós kapcsolat csak a távolság miatt nem alakult ki...). Bennem összetört valami. Nem értem, hogy lehet, hogy egy felnőtt, tapasztalt 31 éves férfi egy 16 éves iskoláslányban az érett nőt lássa meg (láttam fényképeket, egyszerű tinilánynak nézett ki), és vele akarjon szexuális kapcsolatot létesíteni, és hogy lehet, hogy nem egy korban hozzáillő, tapasztaltabb nőt keresett. Harag, düh és értetlenség kavarog bennem, nem vagyok prűd, de az egész helyzetet betegesnek látom. Párom mellettem áll, érzem, hogy szeret. Többször is elmondta, hogy nem tudja, akkor mi volt a motivációja, nem emlékszik semmire, feltételezi, hogy a saját éretlensége, de az elmúlt kilenc évben megváltozott, már eszébe sem jutna tinilánnyal kezdeni, még akkor sem, ha csak szexre lenne szüksége. Amióta ez kiderült, nem tudok a páromra úgy nézni, mint eddig. Szeretném vele megbeszélni, de szinte minden kérdésre a "nem tudom, nem emlékszem, most már nem számít" a válasz. Szerinte hiba volt az egészet megbolygatni, hiba volt, hogy nem hagytam feledésbe merülni. Arra a kérdésemre, hogy miért mondta el nekem, ha ő is szerette volna elfelejteni, az őszinteség volt a válasza (más futó kapcsolatairól soha semmit nem mondott). Jelenleg úgy érzem, én cipelem a terhet, ő pedig várja, hogy fogadjam el a múltját teljesen. Hogyan lehet ezt feldolgozni, mert amilyen harag, düh és értetlenség kavarog bennem, egyszerűen nem tudok ezen túllépni? Hogyan tudnék a páromra újra úgy nézni, mint egészséges lelkületű Férfira? Félek, ha ez így marad, teljesen elhidegülünk egymástól. Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Kérdező!

Levele alapján úgy látom, hogy az Önök között lévő problémát mindaddig nem fogják tudni eredményesen megoldani, amíg nem lépnek ki a kölcsönös kommunikációs csapdából.

Véleményem szerint ha a párja valóban azért mondta volna el Önnek az elmúlt kapcsolatát, hogy őszinteségét tolmácsolja, akkor most azt várná el, hogy Ön megköszönje, s ezzel egyúttal soha többet ne hozza szóba. Csakhogy ha ez a kapcsolat valóban tisztázott és mindenkorra lezárt lenne, akkor nem zárkózna el az Ön kérdései elől.

A legtöbb párkapcsolati krízist érintő levél esetén el szoktam mondani, hogy ha valóban hatékonyan szeretnénk orvosolni a problémát, elengedhetetlen, hogy mindkét fél álláspontját megismerjük. Erre a legoptimálisabb megoldást a párterápia kínálja. Az ülések során a terapeuta rálátást nyer a kapcsolat azon részeire, amelyek közös megegyezés alapján működtetik vagy éppen hátráltatják ezt (ezeket kapcsolati szerződésekként is emlegetik), éppen ezért mindkettejük számára hasznos tanácsokkal szolgálhat.

Természetesen az egyéni terápia is segíthet, de ne feledje, hogy most társasjátékról van szó.

Üdvözlettel:
Herceg Attila