17 éves gimnazista lány vagyok, idén két szakításon vagyok túl. Az első barátommal másfél évig voltam együtt, osztálytársak vagyunk, így mikor szakitottunk, nehezen tudtuk elkerülni egymást, nagyon nehezen tettem túl magam rajta, szenvedtem, nem találtam a helyem, magányos voltam. A következő barátom gyorsan jött, egy hónapra a szakítás után. Túl hamar össze is jöttünk, egymás szakítás utáni pótlékai voltunk, ugyanis ő is túl akarta tenni magát egy lányon. Közben kiderült, hogy csomó mindenben átvágott és elég sokszor megbántott, amíg együtt voltunk. Én szerettem volna, ha ez egy tartós kapcsolat lesz, mert időközben elkezdtem jobban ragaszkodni hozzá, de ő csak játszott velem, és csúnyán ki is használt. A kapcsolat végén már szinte nem is foglalkozott velem, úgyhogy közös döntés alapján szakítottunk. Azóta szörnyen egyedül érzem magam, magányosnak, nem köt le semmi, boldogtalan vagyok, pedig már több mint egy hónapja szingli vagyok. Mit tehetnék, hogy az életem visszatérjen a régi kerékvágásba és újra boldognak érezhessem magam?

Kedves Gimnazista Lány!

Körülötted, veled, benned aztán zajlik az élet! Fél év alatt kétféle párkapcsolat, két szakítás… nem csoda, ha kicsit meg vagy zuhanva! Ahogy látom, egyrészt nagyon éretten állsz a dologhoz, szépen törekszel magyarázatot adni a történésekre, a mozgatórugókra. Másrészt viszont érzelmileg nagyon megviselnek a dolgok, és nehezen „látsz túl” a problémákon. Mindez nagyon rendben van!

A veszteségek feldolgozásához, a kapcsolatok átalakulásának megszokásához idő kell – egyénenként változik, hogy milyen hosszú, de megspórolni nem lehet: az egy hónap szingliség bőven belefér! (Sőt, ahogy magad is írtad, inkább hátrány, ha nem adódik „szünet”). Az indiánoknak tulajdonított bölcs mondás szerint ilyenkor „leülök, és megvárom, míg utolér a lelkem”. Hiszen olyan sok minden kavarodik fel, kérdőjeleződik meg ilyenkor! Vajon hol rontottam el? Már az elején látnom kellett volna! Miért pont őt választottam? Hogy lehettem ilyen szerencsétlen?! Ha vele nem jött össze, akkor senkivel se fog! ...ilyen, és ehhez hasonló rémképekkel vagyunk képesek kínozni magunkat ilyenkor. De a gyász szakaszait akkor is végig kell járnunk, ha nem élő embert, hanem fontos kapcsolatot veszítünk el: először el se hisszük, hogy ez történik (és hogy velünk…), aztán haragra gerjedünk, majd mély szomorúság vesz rajtunk erőt… hogy aztán mindez az érzelmi kavalkád végül egy biztosabb egyensúlyhoz vezessen. Végtelenül magányosnak tudjuk érezni magunkat ilyenkor, de jó esetben hamar kiderül, hogy mégiscsak vannak körülöttünk: aki meglátja, mikor kell csak egy váll, amin lehet sírni, mikor jön jól egy nagy beszélgetés, vagy épp egy nagy „agyeldobós” bulinak van itt az ideje – ezek az emberek azok, akik igazi barátok, akikre lehet számítani. Az idősebb felnőttek elmesélhetik, ők hogyan botorkáltak (s botorkálnak talán mind a mai napig!) sírva-nevetve a szerelem rögös útjain…? Ebből lehet ilyenkor töltekezni, és érdemes hagyni, hogy ez megtörténjen! Hiszen nem vagy egyedül. Minden egyes ember veszített már el valakit, vagy valamit, ami igazán fontos volt neki…

Remélem, megfogadod a biztatásomat, és elkezded majd élvezni, a magad gazdagítására használni ezt az időt! Mi az, ahová szívesen elmennél, de eddig nem tetted? Mit próbálnál ki? Miben vagy jó, amit az utóbbi időben elhanyagoltál…? Most senki másra nem kell tekintettel lenned: hiszen egy párkapcsolat folyamatos összehangolódást kíván, ami jó esetben gördülékenyen megy: de „édes teher”. Fedezd fel magad, így válsz majd újra késszé arra, hogy nyiss valaki felé, és az a valaki rád találjon.

Üdvözlettel

Simon Sarolta