Segítségét szeretném kérni abban, hogyan éljem túl a szakítást? 29 éves nő vagyok, a párom, az első szerelmem fél éve hagyott itt. Két és fél évig voltunk együtt, mindig azt mondta, én leszek a felesége. Vele voltam a legboldogabb az életemben, azelőtt csak kínlódtam és most is. Kétdiplomás jogász vagyok, vallásosan élek, a munkahelyemen jól teljesítek, külsőleg mindenki csodál - és én mégis nagyon boldogtalan vagyok. Senki másra nem tudok gondolni, itthon folyton sírok és várom haza a szerelmemet. A párom szerint tökéletes vagyok, azért hagyott el, mert már nem akar házasodni, szabadságra vágyik. Pedig minden kívánságát teljesítettem. Aztán mondtam neki, hogy várok rá, amíg szeretné, de már így sem kellek neki. És én ezt képtelen vagyok feldolgozni. Nem könyörögtem neki, hogy visszajöjjön, lehet, ezt kellett volna... Az biztos, nélküle értelmetlen az életem. 

Kedves Kérdező!

Véleményem szerint mindenekelőtt azt kell letisztáznia önmagában, pontosan kit vagy mit sirat. Magát a férfit, akit annyira szeret(ett)? Esetleg a vágyott, s már-már elhitt biztonságot, amit mellette érzett?

Bárhogy is legyen, olyan helyzetet gyászol, amit minden bizonnyal nem lehet visszafordítani. Ezzel azonban csupán egyetlen dolgot ér el: elzárja annak a lehetőségét önmagától, hogy új erőt vegyen, és jobbra fordulhasson az élete.

Azt írja, megbecsülésre méltó egzisztenciát teremtett önmagának, erkölcsös életvitelt folytat, kiválóan végzi a munkáját, attraktív a megjelenése, és boldogtalan. Tudja, mi a közös mindezekben? Az, hogy mindegyik választás kérdése, és egyedül az Ön kezében van a döntés joga. Ugyanakkor olyan, mintha a párkapcsolatban önszántából rábízná magát a másikra, s azt mondaná: „Tőled függ, hogyan érzem magam és mit gondolok”. Viszont mégsem engedi át teljes mértékben az irányítást, hiszen azzal, hogy minden kívánságát teljesíti, akarva-akaratlanul is befolyásolni akarja a saját sorsát. Ezzel a másik félre súlyos terhet ró, amit nem szívesen cipel, s éppen ezért talán úgy dönt, kihátrál a kapcsolatból.

Mindezek fényében mit gondol, okos ötlet lett volna, ha megpróbálja visszakönyörögni? Kétlem. Ezzel csak még erősebben fojtogatta volna.

El kell fogadnia, hogy két felnőtt ember között csak akkor működik harmonikusan a párkapcsolat, ha mindketten vállalják a felnőtt szerepét. Ha bármelyik fél úgy viselkedik, mint egy makacs kisgyerek, aki duzzogva leül a sarokba, és mozdulatlanul várja, hogy majd elráncigálják onnan, azzal átszabja a szerepeket és megváltoztatja a kapcsolat jellegét, „mintázatát”.

Képzelje magát ennek a kisgyereknek a bőrébe! Leült a földre, felhúzta a térdeit, és a karjával átkulcsolta. Nem mozdul, nem mondja, mit szeretne. Most pedig képzelje el, hogy Ön az a felnőtt, aki megpróbálja jobb belátásra bírni a gyereket! Hogy fog cselekedni? Először bizonyára megpróbálja szép szavakkal, majd ha látja, hogy a könyörgéssel nem ért el eredményt, megragadja és megkísérli magával húzni. Csakhogy ez fizikailag is nehéz, hamar elfárad, és még tehetetlenebbnek érzi magát. Gondol egyet és otthagyja, mondván, előbb-utóbb be fogja látni, hogy ezzel nem ér el semmit, és kénytelen lesz saját magát segíteni.

Egyik szerep sem túl kényelmes, igaz? Az egyik az Öné volt, a másik a korábbi társáé. Ugye, egyiket sem szeretné játszani?

Akkor csak egyet tehet: mutassa meg, hogy a magánéletben is éppolyan agilis, csodálatra méltó és megbecsült, mint a szakmájában! Hiszem, hogy képes rá.

Üdvözlettel:

Herceg Attila