Kilencéves múlt a kisfiam, harmadikos. Jó fejű gyermek, gazdag szókinccsel, humorral, kicsit sértődékeny, önfejű, kicsit okoskodó, néha elszalad vele a ló. Rengeteg mindent szeretne csinálni, hegedül, sakkozik, edzésre jár, önként jelentkezik a suliban mindenféle versenyre...és szerintem ez sok. A tanítónénik szerint figyelmetlen, pontosabban sosem tudja, éppen hol tartanak, miből írnak, rengeteget kérdez, zavarja a többit, dúdolgat és ha nem mást, akkor magát szórakoztatja. De ez az, ami kevésbé zavar, mert az eredményei jók. Amivel nem tudok mit kezdeni, az a gyakorlás közbeni türelmetlenség, hiszti. Visít, ha nem megy (egyszerre és elsőre sosem megy, mitől is menne...), sír, kiabál. Nem kényszerítem gyakorolni, szeret zenélni, mégis mindig ide lyukadunk ki. Mikor már ismerős/elsajátított dolgokat játszik, persze jóval kisebb, vagy nincs hiszti. Hogy lehet ezen túljutni?

Kedves Angel!

Ha jól értem, fia saját maga választotta különóráit, és Ön szerint túlvállalta magát. Ha már így alakult, véleményem szerint hagyja, hadd intézze saját maga az azokra való felkészülést. Ha az iskolai előmenetele rendben van, és szemlátomást jól teljesít szétszórtsága ellenére, ráadásul a tanítónénik esetleges neheztelését is különösebb gond nélkül viseli, akkor feltételezhető, hogy meglehetősen érett autonómiával képes megküzdeni a teljesítményhelyzetekkel. Miért ne tapasztalhatná meg, hogy a különórákra való készülés esetleg más típusú munkavégzést igényel? A jó képességű gyerekek az alsó tagozatot sokszor különösebb tanulás nélkül is remekül teljesítik, könnyen lehet, hogy a hegedű gyakorlása az első olyan helyzet, melyben fia megéli, hogy a siker plusz erőfeszítést igényel.

Visítását, kiabálását a hegedűtanulás mellékzajának tekinteném, nagy vonalakban támogatnám erőfeszítéseit és büszke lennék rá, de a mindennapos vegzatúrába nem állnék be, különben elvész a helyzetből a belső motiváció.

Üdvözlettel – Kiss Kinga