Kisfiammal kapcsolatban lenne kérdésem. Hadd kezdjem rögtön az elején. Párommal csaknem hat éve voltunk együtt, amikor összeházasodtunk. Kisfiunk ekkor fogant, amikor mindketten tökéletesen boldogok voltunk. Terhességem problémamentes volt, amikor megszületett, őt tartottuk a legcsodásabb gyermeknek a földön. S eközben kapcsolatom párommal is összhangban maradt. Kisfiam nagyon 'apa-centrikus' volt, de mindkettőnket egyformán szeret. Amikor nagyjából féléves volt, férjem 'beszoktatta' magunk mellé az ágyba, amit én nem helyeseltem, és próbáltam megbeszélni vele, de ő ragaszkodott hozzá, hogy mellettünk aludjon el, s aztán betette a kiságyba. Én ezt nem gondoltam jó megoldásnak. Aztán amikor egy éves lett a kisfiunk, megint áldott állapotba kerültem. Kislány volt. Így ajándék volt mindkettőnknek, mert kislányom inkább nálam nyugszik meg. A kislányunk születése viszont nehéz volt a kisfiamnak, hiszen akkor először nem voltam vele, és egy hétre mintegy eltűntem. Természetesen megbeszéltük, de egy gyerek nem feltétlenül tudja még, mit fog jelenteni, hogy anya kis időre nem lesz. A baba megérkezésének nagyon örült, igazán nagy szeretettel fogadta kishúgát.

A valódi probléma akkor kezdődött, amikor kisfiam kétéves múlt, kislányom kb. fél éves lehetett. Anyagi okok miatt férjem külföldön kezdett dolgozni, és csak hathetente tudott hazalátogatni. Távozása kisfiamat is, engem is nagyon megviselt. Sokat sírtunk együtt. Közben pedig a bölcsőde is elkezdődött, én otthon dolgoztam, amennyit tudtam a pici mellett. Az idegeim pedig gyakorlatilag megszűntek működni. Olyan hat hónap után már egyértelművé vált számomra, hogy nagyon nem
tudom kezelni a helyzetet. Dührohamaim voltak vagy sírási rohamaim, sokszor a teljes melankólia lett rajtam úrrá. Kisfiam eközben teljesen magába fojtotta érzelmeit. Próbáltam vele beszélgetni erről, de nem jártam sikerrel. Voltaképp felnőtt módjára kezelte édesapja hiányát.

Én akkor ismertem fel a helyzet valódi súlyosságát, amikor egy 'gyerek-dolga' miatt pofont akartam neki adni. Nem adtam, de kétségbeestem, hogy mi történt, hogy én a drága, szeretett fiamat így akarjam nevelni? Megijedtem, de féltem pszichológushoz fordulni. Így először homeopátiás szerekkel kezdtem kezelni magam, ami nagyjából három hét után meglepő fordulatot hozott. Megnyugodtam, feloldódtam, újra tudtam nevetni és örülni kicsi gyermekeimnek. De ahogy abbahagytam a készítmények szedését, ez elmúlt, és a cigarettához, mint nyugtatóhoz folyamodtam. Nem durva, napi egy-két szál mennyiségben.

Aztán jött a nyár vége, és férjem végre tudott bérelni már lakást, így kiköltöztünk hozzá. Azt gondoltam, ezzel helyrejön minden, még ha hónapok kellenek is hozzá. De kisfiam, aki akkor lett 3 éves, furcsa magatartást produkált. Ahogy ideköltözünk, először szinte aludni sem tudott. De akkor aludtunk vele néhány éjszakát, attól sokat nyugodott. Amikor már tudott egyedül aludni megint, akkor meg éjszaka rohamok törtek rá. Ilyenkor szinte visítva ébredt fel. Az nagyon ijesztő volt, de kb. másfél hónap alatt elmúltak. Egy évet itthon töltöttem a gyerekekkel, ez idő alatt én leszoktam teljesen a dohányzásról, sokat sportolok, a gyerekekkel igyekszem minél több időt szabad levegőn tölteni. Csak a házimunka, ami elveszi tőlük az időt, de pl. ha főzök, gyakran 'segítenek' a gyerekek is. Szóval egy év alatt, úgy gondolom, sok mindent rendbe tettünk a lelkünkben, a gyerekekében.

De. Eljött a szeptember, kisfiam 4, kislányom 2 és fél éves. Elkezdődött az óvoda. Új mindenkinek, főleg, hogy nem magyar az ovi, senki nem beszél hozzájuk az anyanyelvükön. Ettől függetlenül, nagyon kedvesek az óvónők, én nagyon elégdett vagyok a munkájukkal. Tekintve, hogy kisfiam járt otthon néhány hónapot bölcsődébe, van összehasonlítási alapom, és itt tényleg odafigyelnek a gyerekekre és nevelik őket, nem csak gyerekmegőrző. Nade, nem magyar. Kislányom szépen tanulja az idegen szavakat, ismétli a nevelőket, igazán ügyes. Annyira látszik rajta, hogy őt nem törte meg az édesapjától külön töltött egy év. Kisfiam viszont nem szereti az óvodát. Illetve, amikor már ott van, várja, hogy játszhasson a gyerekekkel, mutogatja nekem boldogan a játékokat, hazafelé séta közben vagy itthon énekli a dalokat, pedig még csak egy hónapja járnak.

Viszont - és végre eljutottam a kérdéshez is. Kisfiam nagyon hisztis. Mindent próbálok szépen megbeszélni vele, mit mikor csinálunk, miért, stb. De hiába. Ha olyan történik, amit ő nem akar (pl. este megyünk fürdeni, megvárjuk, hogy megnézzen egy mesét, aztán...), jön a hiszti. Nekem pedig nincs hozzá türelmem. Gondolom, az óvoda miatt van ez, de egyszerűen nincs türelmem hozzá. Pedig megint visszahoztuk azt, hogy apukája altatja, vagy akár mellette is alszik, hogy nyugodjon. Ez a kapcsolatunknak nem tesz jót, de ugye a gyerek az első. Honnan merítsek még türelmet és hogyan érjem el, hogy befejezze ezeket a hisztis 'rohamokat'? Néha egyszerűen csak kiszaladnék, hogy ne halljam. De persze azt nyilván nem lehet és nem is megoldás. Igazán köszönöm válaszát.

Kedves Camilla!

Leveléből látszik, hogy érzékenyen figyeli gyermekei rezdüléseit, alaposan végiggondolja a család életét kísérő és alakító történéseket, és képes komplex mintázatokban látni a lelki folyamatokat. Ezek kivételes képességek, és biztos vagyok benne, hogy hozzásegítik Önt, hogy a lehető legjobb anyuka legyen.

Ha az elmúlt négy évükre két lépés távolságból nézünk, akkor a számomra legfontosabb két információ a következő:

-                          Rengeteg változás történt kisfia életében (kistestvér születése, bölcsi, apa távolléte, külfödre költözés, idegen nyelvű óvoda), és ezekhez a változásokhoz többé-kevésbé klasszul alkalmazkodott,

-                          az általában 2-3 éves kor körül a szülők idegeit próbára tevő dackorszak idején kisfia „voltaképp felnőtt módon” kezelte az apja hiányát (és az Önben dúló indulatokat). A dackorszakot azonban nem érdemes megúszni, hiszen ennek lényegi motívuma, hogy a gyerek a saját akaratát, énhatárait, énerejét próbálgatja – és persze érzelmileg még nem elég érett ahhoz, hogy ezt csendesen intézze. Ez az időszak egyébként kíváló lehetőség arra is, hogy az önmagunk lecsendesítésének, az indulatkezelésnek, a majdani konfliktuskezelési készségeknek az alapjait lefektessük.

Szóval én úgy látom, hogy a nagy változások lecsengtével fia egyszerűen csak teszi a dolgát, és az életszakasznak megfelelő módon fejlődik pszichésen. Ettől még  a konkrét hisztik elviselése embert próbáló feladat – tapasztalatom szerint a következők mantrázása segít átvészelni ezt az időszakot: a hisztik oka nem a gyerek rosszasága vagy a szülő hibája, hanem pszichés szükségszerűség, másrészt pedig idővel elmúlik.

Ha itthon lennének, javasolnám, hogy ezzel együtt keressen pszichés támogatást, hogy jobban felvérteződjék a gyerekek (és a saját) indulatainak kezelésére, de ez aktuálisan valószínűleg nehezen lenne megvalósító. Ezért inkább egy könyvet ajánlok, ami segít megvilágítani, mi zajlik a gyerekek fejlődő elméjében, és praktikus tanácsokkal is szolgál a nehezen kezelhető helyzetekre:

Daniel J. Siegel – Tina P. Bryson: Drámamentes fegyelmezés. A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozása

Üdvözlettel – Kiss Kinga