Édesapám egy hónapja hirtelen elhunyt. Van egy két és fél éves kislányom, aki nagyon szerette a nagyapját. A halála reggelén az apukájával maradt itthon, aki azt mondta neki, hogy anya azért sírt, mert papóhoz ment a mentő. A halála előtt volt már kórházban, ahova a kislányomat is elvittük hozzá. Amikor sírunk, azt mondjuk neki, hogy hiányzik papó. Azt mondja erre, hogy ne sírjunk, majd visszajön. Egyszer említettük neki, hogy elment az angyalokhoz, de ezt nem emlegeti, azt mondta tegnap is, hogy papó nagyon beteg és ő akarja, hogy meggyógyuljon. A kérdésem az lenne, hogy hogyan mondjam meg neki, hogy már nem jön vissza? Így még ugye várja szerintem, és nem tudom, mit tegyek. Nem várhatja örökké, hogy majd jön. Nagyon értelmes kislány, folyékonyan beszél és már szobatiszta is régóta.

Kedves Erika!

Részvétem édesapja halála miatt. Nehéz időszak ez ilyenkor mindenkinek. Azt mondjuk, hogy a gyász időszaka általában 1 év. Ennek nagyon az elején tartanak, amikor még helye van a felnőtteknél is annak az érzésnek, hogy “talán ez nem is igaz”. Kislánya esetében azonban nem erről van szó, hanem egy életkori működésről. Az ő világában még vannak csodák és varázslat. A félelmeket szörnyek testesítik meg, akiket egy plüssmaci le tud küzdeni. Így a vágya, hogy a papa visszatérjen, arra az érzésére vonatkozik, hogy szeretné viszontlátni, illetve hogy szeretné Önöket felvidítani. Az egy fontos dolog, hogy elhangzott, hogy nem tér vissza, nem tud testben újra Önök között lenni. Hiszen amíg ez nincs kimondva neki, addig ő gondolhat akármit arról, hogy “jött a mentő”, vagy hogy hova vitték a papát. Akár az is elhangozhat, hogy elhunyt, meghalt, és többé nem tudnak találkozni vele, lelke az angyalokhoz ment. Az, hogy ezt nem említette, nem jelenti azt, hogy nem fogta fel. Csak el kell, hogy hangozzon még. Főképp akkor, amikor kérdez, vagy keresi, hiányolja. Érdemes lehet értelmezni az érzéseket: azért sírnak, mert szomorúak, hogy papa nem tud itt lenni többet, hogy hiányzik. Vagy ha arról beszél, hogy majd visszajön, akkor is érdemes hozzátenni, hogy “tudom, szeretnéd, hogy újra eljöjjön, és velünk legyen, ahogy én is, de nem tud itt lenni többet velünk”. Sokat segít ilyenkor az emlékezés: történeteket mesélni, lerajzolni, eljátszani. Gyertyát gyújtani, köveket gyűjteni és emlékhelyet készíteni egy fényképpel. A rituálék mindig lenyugtatják a lelket, és értelmezést adnak a ki nem mondható dolgoknak is. Mindezeknek szépen meglesz a helye az elkövetkező időszakban, kezdve a karácsonnyal, ami mindig nehéz a gyászolóknak. Hagyjanak teret a szomorúságnak, gyásznak, és emlékezzenek a közös időre együtt. Szabad szomorkodni és örülni is, akár egyszerre!

Üdvözlettel

Standovár Sára