Nagyon szomorú vagyok a kisfiam es magam miatt, nagyon nehéz vele és akaratos. 4,5 éves, valamelyik nap szereplés volt az óvodában, már előtte csúnyán viselkedett itthon, rugdosott, dobált, fetrengett és kiöntött
mindent. Mikor indulnunk kellett, akkor kijelentette, hogy nem fog szerepelni és nem jön, elrohant, elbújt és én meg kicibáltam mindenhonnan, de már az előzőek miatt nagyon dühös voltam, és kiabáltam vele. Erőszakkal kellett felöltöztetni és rácsaptam a kezere, ami fájt neki, végül elmentünk, de nem szerepelt. Akkor már kijózanodtam és nagyon sajnáltam szegényt, és mérges volt rám, mert rácsaptam a kezére. Nagyon
szégyellem magam, és bánt, hogy ennyire erőltetni akartam a fellépését, mikor nem értek egyet én magam sem az ovis szereplésekkel. Attól tartok, maradandó lelki sérülést okoztam azzal, hogy nem megértettem, hanem agresszívan bántam vele. Úgy érzem, nekem is kellene valami segítség. Szeretném tudni, ezt helyre tudom-e hozni, vagy örökre nyoma marad?

Kedves Vanda!

Nagyon érthető és átérezhető a helyzet nehézsége, amelybe került - és amelyre igen belátóan és érzékenyen reagál. És ez a reakció, utólagos ön- és helyzetelemzés fontos és értékes, hiszen egyetlen ember, egyetlen szülő sem képes minden pillanatban, minden helyzetben tökéletesen empatikusan, és minden résztvevő szükségleteit kielégítően viselkedni, válaszolni! Viszont vannak, akik utólag képesek belátni, hogy máshogy cselekedtek, mint az a másiknak jó lett volna, illetve, mint ami tulajdonképpen saját magukból fakadt volna - és ennek a nehéz, de gazdagító élménynek a hatására képesek segítséget kérni, és legközelebb megpróbálják máshogy csinálni. Az ilyen emberek jobb eséllyel tartanak fönn hosszú távú intim kapcsolatokat, hiszen ezekben is elkerülhetetlen a hibázás, viszont lehetséges, és jóvátétel követi.

Ön össze tudta kötni kisfia különösen nehezen kezelhető otthoni viselkedését a közelgő óvódai szereplés okozta szorongással, ő pedig ki tudta fejezni, hogy valamit nem akar. Mindez már jó kapcsolatra és kommunikációra utal kettejük közt! Ön különböző szerepelvárások között meghasonulva (az óvóda szerint az a jó gyerek, aki szerepel, és az a jó szülő, aki ezt eléri nála, versus a megértő anya, aki látja és megérti, elfogadja, hogy gyermeke ezt nem szeretné), szülői hatalmával élve átvitte akaratát - de a gyermek is, hiszen végül nem szerepelt. A kisfia aztán kifejezte dühét a ráerőszakolt helyzet miatt: tehát megbízott Önben annyira, hogy ezt meg merje tenni, nem félt az Ön pusztító viszont-haragjától, illetve lehetőséget adott Önnek a jóvátételre, az átgondolásra.

Egyetlen ilyen eset nem okoz maradandó lelki sérülést, ettől nem kell tartania. Ugyanakkor nagyonis fontos levonnia a maga számára a tanulságokat, és ennek megfelelően továbblépni, és kezelni a jövőben hasonló helyzeteket! (Pl. gyermeke ösztönös védelmezését választani a ráadásul saját véleményével is ütköző külső elvárásoknak való megfelelés helyett).

Mindezt megkönnyíti, ha a nevelési kérdéseit, szülői szereppel kapcsolatos dilemmáit rendszeresen meg tudja osztani valakivel/valakikkel. (Például, hogy akaratosság, vagy a fejlődő egészséges önérvényesítés jele-e, ahogyan kisfia viselkedik). Lehet ez a gyermek apja, vagy nagyszülője, barátnő, klub - a lényeg, hogy meghallgatásra találjon, így még önazonosabban tudja szülőként is megállni a helyét. 

Üdvözlettel

Simon Sarolta