Nem kimondottan fiatal házaspár vagyunk, viszonylag ritkult házasélettel. Férjem igényelné a többet. Sajnos szerintem nagyon ostoba módszerhez folyamodik - ha éppen kettesben vagyunk, elkap, magához ránt, de nem megölel vagy hasonló, hanem rögtön belemarkol a
mellembe vagy a nemi szervembe. Úgy viselkedik, mintha más felület nem is lenne rajtam. Nyilvánvalóan hárítom ezeket a közeledéseket, van, hogy egyenesen a kezére ütök, mert nem enged el. A másik ostoba szokása, hogy beszélek hozzá (családról, munkáról, bármiről...), ő meg közben úgy csinál a kezeivel, mintha a melleimet szorongatná, nem ér hozzám, csak a levegőben. Ha nálunk van valaki, vagy "csak" a gyerekek, akkor is csinálja, csak úgy, hogy ők ne lássák, csak én, ajtó, szekrény mögül, stb. Nem érti meg, hogy azon túl, hogy ettől javulás semmiképp nem várható  a gyakoriságban, mert taszít ez a fajta közeledés, még rettentő megalázó is nekem, minta semmi egyébre nem volnék jó ebben az életben, csak erre. (16 éves koromban nemi erőszakban volt részem, ezen nagyrészt túltettem magam, de ha lefognak, azt a mai napig nehezen viselem, és ezt férjem pontosan tudja. Mellesleg a nemi erőszak is a másik ember tárgynak nézése, ahogy itt is ez történik szerintem.) Férjem erre azzal védekezik, hogy veszítenivalója nincs, mert keveset kap belőlem, mellesleg házasságon belül nem létezik szexuális zaklatás. Az az igazság, hogy a sok nyúlkálástól, meg a mondott dolgaitól csak nő a gombóc a torkomban, és estére még a maradék kedvem is elmegy az elvárását hallgatva egész nap. Újabban már azt kérem tőle, csak egyetlen nap legyen, amit nem tesz tönkre ez a verbális és fizikai piszkálódás. A nap vége sokszor az, hogy  nem vagyunk együtt, én sírok, ő meg kiabál felettem, hogy ma se voltunk együtt.
Köszönöm megtisztelő válaszukat, hátha előrébb jutunk ezzel.

Kedves Kérdező!

Szexuális jellegű bűncselekmény házasságon belül is létezik. A képlet rendkívül egyszerű: elegendő, ha az egyik fél akarata ellenére történik, fizikálisan és lelkileg is erőszakos, megalázó. Magyarán a kedves férje hatalmas tévedésben él. A nemi erőszak pedig akkora traumát jelent az elszenvedő számára, hogy hosszú idő elteltével is bármilyen apró, emlékeztető gesztus (jelen esetben a lefogás, vagy akár az erőszakos közeledő szándék) újabb szorongást eredményezhet. Úgy látszik, a férje mindezeket nehezen érti meg, ráadásul a közönséges és öncélú viselkedésével éppen a „tervei” ellenkezőjét éri el. Véleményem szerint a házaséletet nem lehet kötelezővé tenni, vagy éppenséggel számszerűsíteni, és felhánytorgatni azt, hogy „ma sem voltunk együtt”.

A legcélszerűbb az lenne, ha közös megoldásra jutnának. Kereshetnek olyan lehetőségeket, amelyek megmozgatják a szexuális fantáziát, és kölcsönös élményt kínálnak – ilyen például a szerepjátékok. Szakember segítségét is kérhetik: a párterapeuták azon dolgoznak, hogy segítsenek mindkét fél számára elfogadható megoldásokat nyújtani.

Üdvözlettel:
Herceg Attila