(1) Kislányom 2,5 éves. Szeptember közepén kezdtük a beszoktatást. Kislányom a gondozók szerint is okos, értelmes kislány, korát meghaladja nagyon sok szinten. Eddig velem volt otthon, a férjemen és rajtam kívül szinte senki nem vigyázott rá, max. külön töltött idő 2 óra volt. Félénk és érzékeny volt mindig, a nála kisebb gyerekekkel vagy a vele egykorúakkal, ha azok nem tudtak kommunikálni még rendesen, csak sírtak visítoztak stb. nem tudott mit kezdeni, láthatóan zavarták… Már kezdett pozitívan alakulni a helyzet, bár mindig mondta, hogy nem szeret járni. Beteg lett, egy hétig otthon volt az édesapjával, utána kezdődött az igazi kálvária... elkezdett ott bepisilni, minden este 10 percenként elmondja, hogy ugye nem kell bölcsibe menni. Emellett mindig azt is elmondja, hogy tudja, azért kell menni, mert anya is és apa is megy dolgozni stb. A betegség óta még félénkebb lett ott, szinte mindentől fél, mióta jár. Otthon soha egy hangos szót nem hallott, nem szoktunk veszekedni, kiabálni vagy ilyesmi. Láthatóan nem érzi jól magát. Nem tudom, mitévők legyünk. Fog ez javulni? Mindenkitől azt hallom, hogy az első pár hét utána már örömmel mennek, jól érzik ott magukat, de én ennek árnyékát sem látom. iszonyúan sajnálom. Még egy regényt tudnék írni, de a lényeg ennyi lenne, nagyon köszönöm előre is a válaszukat! Bori

(2) Kisfiam októberben 17-én töltötte a 3. évet,18-án kezdtük az ovit, 3 napot járt, majd szólt az óvónéni, hogy skarlátvírus van, így ne menjen következő héten - úton a kistesó, így rám nézve veszélyes! Következő hét őszi szünet, majd utána ismét egy hét itthon, mert beteg lett. A héten beszokósak lettünk ismét, amit nagyon rosszul visel, nem akar elszakadni tőlem, folyamatosan csak anya, mindent anya. Már a szünet alatt sem akart hallani az oviról, azt mondja, nem szeretne menni, ha én nem vagyok ott. Nem eszik, iszik ott. Álmában is azt mondja, nem akar menni. Már nem tudom, mitévő legyek, el vagyok nagyon keseredve, látom, hogy ez nem hiszti, hányásig sírt, ha otthagytam még az elején. Talán nincs még megérve rá? Kati

(3) Kisfiam most kezdte az óvodát. Úgy tudom, korban ő a legkisebb. A bentléttel nincs gond - a hazamenetel rémálom. Panaszkodnak rá, hogy nem pakol el maga után, folyamatosan nemet mond a felnőtteknek, köpköd. Otthon elpakol, tobbnyire szót fogad. A köpködést sajnos eltanulta valamelyik gyerektől, ez újdonság nála. Hazaérve órákig ül magába roskadva, és azt mondja, hogy vissza akar menni. Beszoktatás alatt miért kell elküldeni haza a gyereket, ha maradni akar? Én úgy tudtam, azért van, hogy megszokja, a szülei nélkül kell lennie kozossegben. Miért baj, hogy nemet mond? Persze nem minden gyerek ilyen, de nem hiszem, hogy olyan nagy baj, hogy van akarata. Tényleg az én gyerekemmel van baj? Baj, hogy nem olyan, mint a tobbi gyerek? Muszáj egyformának lennie minden gyereknek? Ráadásul rettenetesen szomjas utána. Rendben, hogy 2 nyelven beszél, de ha kell, megmutat mindent, hogy mit szeretne. Mariann

Kedves Bori, Kati, Marianne34!

Nagyon különböző a gyermekek ritmusa, így arra sincs ökölszabály, hogy mikorra kell beszoknia. Ismerek olyan gyereket, aki 4 hónap után kezdte magát jól érezni, de egy év után is el-elmondja, hogy nem szeret bölcsibe járni. A megfigyelések szerint nehezebb helyzetben vannak azok a gyerekek, akik nem jártak korábban közösségbe, akikre csak a szülők vigyáztak, illetve nincs testvérük. Emellett gyakran látunk az önökéhez hasonló történetet, amikor egy szünet, vagy egy betegség miatt a gyermek visszaesik a beszoktatás folyamatában, esetleg rosszabb lesz a helyzet.

Gondoljunk csak bele, milyen sok készséget igényel a közösségbe szokás! A szabályok követése, a többi gyerekhez való alkalmazkodás mellett meg kell élni, hogy a szüleim, akik eddig mindig velem voltak, most nincsenek itt. Ilyenkor fontos, hogy nyugodtan reagáljunk a gyermek félelmeire, reakcióira (akár az agresszívekre is). Ez két dolgot jelent: egyrészt ne bagatellizáljuk el, hanem fogadjuk el, hogy fél dolgoktól, felzaklatják dolgok. Másrészt próbáljuk megnyugtatni, biztatni, hogy minden rendben van. Ebben a folyamatban fontos, hogy megfigyeljük saját magunkat: valóban elhisszük-e, hogy amitől a gyermek tart, ami felzaklatja, az leküzdhető. Hiszen ha például arról próbálok meggyőzni egy gyereket, hogy a pókok nem veszélyesek, de közben látja a szememben a rettegést, az undort, nem valószínű, hogy sikerülni fog megszerettetni a pókokat a gyerekkel. Ha jelzem neki, hogy nyugodjon meg, de közben én is ideges vagyok, esetleg feszült helyzetben én is agresszíven reagálok, nem valószínű, hogy a gyermek meg fog tudni nyugodni.

Ugyanez a gondolatmenet érvényes a közösségben levéssel kapcsolatban: elhiszem-e szülőként, hogy ott jó helye van, nyugodtan adom-e be reggelente. Érezhet-e rajtam a félelmet, a bizonytalanságot? Ha igen, engem, mint szülőt mi nyugtatna meg, hogy biztonságban tudjam a gyermekemet? Beszélgetni a nevelőkkel? Jobban értesülni a mindennapokról? Ha bennem rossz érzés van, amiért például úgy érzem, hogy a gyermek fizikai igényei nem elégülnek ki, fontos, hogy azt meg tudjam beszélni a nevelőkkel. A bennem levő elégedetlenség, düh, szorongás a gyermek számára látható, ami erősítheti az elutasítást a közösséggel kapcsolatban.

Emellett praktikus apróságok is segíthetnek: otthoni játék, anya sálja, vagy bármi, ami fizikailag is jelen van az otthon biztonságából. Érdemes reggel megnyugtató rituálékat kialakítani, hogy rohanás nélkül induljon a reggel, amikor lehet még egy kicsit összebújni. Illetve fontos, hogy a gyermek tudja, hogy mikor és ki jön érte. Például, hogy uzsonna után jön érted anya. Időpontot (hány órakor) nem érdemes mondani, hiszen azt a gyermek még nem érti.

A szülő nyugalma nagy erővel bír ilyen helyzetekben, remélhetőleg gyermeik megtalálják a saját ritmusukat a beilleszkedés folyamatában.

Üdvözlettel,

Kovács Réka