Házasságaim nem sikerültek, problémás viselkedésü férfiakat "fogtam" ki. Külföldre mentem dolgozni, hogy a fiamnak, aki 24 éves, az albérletét - kivétel az utolsó év -, számláit, megélhetését tudjam finanszirozni. Kint megismerkedtem egy igazi társsal, akivel több mint egy éve együtt élünk. Hála Istennek jól megvagyunk, szépen élünk.

Probléma most a fiammal van!!! Hazamenetelünkkor nem engedi, hogy a társam bejöjjön hozzánk, sőt mondása szerint: Ha ott alszik nálunk, akkor ő elmegy otthonról. Tudja, hogy féltem, hisz nincs hova menjen, így több alkalommal barátoknál aludtunk - ez is nagyon kellemtlen volt. Úgy érzem, zsarol! Kicsi kora óta féltem, próbáltam az "apukát" pótolni, szinte ami tőlem telhető volt, mindent megvettem neki. Sajnos én is követtem el egy súlyos hibát - nem mondtam meg az utolsó házasságomat neki, mert tudtam, hogy nem akarja - azt gondoltam, hogy nem tudja meg! Tévedtem. A váláskor elkísért a fiam, de nem bocsátja meg nekem. Pont ez a mostani társam nem érdemelné meg, hogy igy viselkedjen vele, velünk! Soha nem voltam haragban a fiammal, nagyon-nagyon nehéz helyzetbe keveredtem! A záróvizsga utáni partira elkérte az autót, de mivel kifogásolta, hogy a társammal ott aludjunk, így nem adtam oda. Megkezdődött az úgymond: HARC! Kikapcsoltattam
az internetet, nem küldök pénzt. Közöltem vele, menjen dolgozni. Utóbbi alkalommal egyedül mentem haza, hisz diplomaosztójára készültem. Beszélni szerettem volna vele az ünnepségre menetelről, de nem kommunikált velem, csak "odabökte", hogy nem ad meghívót, nem mehetek el. Közöltem vele, hogy nem érdekel, el fogok menni, hisz idáig én finanszíroztam és a befejezésen is ott fogok lenni. Azon a szép napon is meglepetés ért, én ott voltam, de ő nem jött el a saját ünnepségére. Mikor hazajött, csak annyit mondtam: Nagyon szép  volt az ünnepség, már csak azért is megérte, hogy elmenjek, mert a Dékán Úr megköszönte a szülőknek, hogy felnevelték és önzetlenül finanszírozták a diákokat, hogy diplomájukat átvehették. Nagymamájával is tiszteletlen, pedig nagyon sok szeretetet kapott tőle! Féltestvérével is összeveszett, kiabált, mert nem 1/2 órára, hanem 5 percre nézett volna be hozzá. Nagyon bánt, hogy nem lehet még megbeszélni se vele, mert vagy azt mondja, hagyjam békén, vagy nem szól semmit. Így igazán nehéz! Szeretnék hazamenni lakni, de hova is? Ugyanakkor barátai bejártak hozzánk, pedig én is "megtiltottam". Nem tudom, hova vezet és meddig tart ez az állapot!Tanácstalan vagyok!

Kedves Hölgyem!

Az Ön fia felnőtt ember, ugyanúgy, ahogy Ön is. Mindkettejük feladata az egymásról való érzelmi és egzisztenciális leválás, önálló életvitel kialakítása! Ez a folyamat teljesen természetes, a vele járó eltávolodás is - nem szükségszerű, hogy haragot, ellenségeskedést szüljön. Az, hogy nem küld pénzt, nem kell, hogy "hadüzenet" legyen - hiszen az Ön részéről az az egészséges, ha saját életfeltételeinek megteremtésén dolgozik, illetve saját párkapcsolatához lojális (!) ebben a helyzetben, és elősegíti, megengedi a fia számára, hogy ő is teljesen a saját életét élhesse. Például normális dolog párt keresni, ezzel nem lesz a gyerekéhez hűtlen!

Ehhez érdemes tiszta lappal indulni, azaz átlátható helyzetet teremtenie. Se Önnek, se a fiának nem áll érdekében, hogy kontrollt gyakoroljanak egymás élete felett - Ön "jutalmazással" (anyagi támogatás, lakás biztosítása, autó kölcsönadása...) illetve "büntetéssel" (barátai feljárásának megtiltása); a fia pedig hasonlóképp, bünteti Önt a haragjával, gyermeki dacosságával, éretlen zsarolásával. Igenis, például menjen el dolgozni, ha fenn akarja tartani önmagát, és szabadon kíván dönteni afelől, hogy kivel osztja meg a hajlékát. De ha Öntől munka nélkül is kap pénzt, miért dolgozna?! Ha Ön nem száll be többé a játszmákba, és nem megy bele méltatlan helyzetekbe (pl. barátoknál aludni a párjával), a fia előbb-utóbb fel fogja ismerni, hogy hasztalanul próbálja gúzsba kötni Önt - ami valószínűleg egyébként neki is terhes...

Szóval: a fiókákat a madár kilökdösi a fészekből, ha eljön az ideje: ezzel egyrészt ráébreszti őket arra, hogy képesek repülni (nem "segíti" őket akkor és abban, amikor és amiben már nincs rá szükségük), másrészt újra birtokba veszi önálló életterét. Ugyanakkor kifejezetten hálát, annak kinyilvánítását nem, vagy nem feltétlenül azonnal érdemes várni. Egy semleges, vagy annál jobb viszony, illetve az elkövetkezendő generációk segítésének formájában arathatók le a babérok.

Üdvözlettel

Simon Sarolta