Általános iskolai tanár vagyok. Van egy tízéves kisfiú az iskolánkban, aki három hónap leforgása alatt először az édesapját, két hete pedig az édesanyját veszítette el. Jelenleg édesanyja unokatestvére a gyámja, valamint hatodéves orvosi egyetemista bátyja igyekszik átsegíteni a
traumán. Mindkét szülő rákban hunyt el, a gyermek sok szenvedést látott, és édesanyja igyekezett felkészíteni őt arra, hogy ezentúl valaki más fog gondoskodni róla. Múlt hét pénteken temettük el az édesanyát.
A kisfiú rendkívül értelmes, korához képest igen érett, okos. Az elmúlt héten iskolai teljesítménye romlott, ami teljesen érthető. Viselkedésében semmi egyéb nyoma nincs a történteknek, - ezért írok Önnek és kérek tanácsot.
Természetesnek tekinthető-e, hogy úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna? Lehet-e ez elfojtás, aminek esetleg később komoly következményei lehetnek? Miben segíthetünk mi, felnőttek az iskolában?
Válaszát előre is nagyon köszönöm:

Kedves tvm!

Mindenekelőtt köszönöm, hogy megkeresett levelével, és hogy pedagógus közösségként ilyen érzékenyen segítik, segítenék tanítványukat! Sokszor ugyanis még a viszonylag robusztus tünetekre sem figyel fel a környezet, nemhogy az elvárható reakciók hiányára. A jelenlegi helyzet kulcsa éppen ebben rejlik – mik a várható reakciók egy ilyen mértékű trauma esetén.

A válaszom röviden, hogy olyan közel vagyunk még a halálesetekhez, hogy a kisfiú valószínűleg még az akut stresszreakció jegyeit mutatja. Ebbe a viselkedés teljes szétesése, a nyílt érzelmi összeesés, a regresszió minden formája, de a történtek átmeneti tagadása, hárítása is beleférhet. Nagyjából egy hónapig egészen szélsőséges reakciómódok váltakozhatnak. Ez alatt az idő alatt a környezet annyit tehet, hogy biztonsági hálóként rendelkezésre áll, hogy az esetleges megborulásoknál elkapják a gyászolót. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a világ éppen szétesett körülötte, az iskola talán az egyetlen terep, ami fix maradt – ilyen helyzetben a megmaradt életszférák folytonossága komoly kapaszkodót jelenthet. Még egy fontos szerepe lehet az aktuális gyászban éppen nem érintett felnőtteknek: óvatosan és érzékenyen meg lehet osztani saját élettapasztalatokat, veszteségélményeket, saját érzéseket. Egy tízéves gyereknek még szükségszerűen egyáltalán nincs tudása arról, hogy amit most érez, és amit ebből kifejezni képes vagy képtelen, az mind normális. A sokszor túlságosan is tapintatos környezet nagyon egyedül tudja hagyni a gyászoló gyerekeket, miközben a téma mentén sok kapcsolódási pontot lehetne találni, és a magányosság kínzó élményét oldani lehetne.

Összességében hasznos volna most, ha az iskolai színtérről lenne egy olyan terhelhető felnőtt, aki vállalni tudná, hogy az eddigi napi szintű kapcsolatot most szorosabbra, terhelhetőbbre húzza. Akár a délutáni együtt-tanulás is alkalmas alibi lehet, hogy egy gyerek a tanárral való kapcsolatból táplálkozzon. Ezen a már jól ismert felnőttön keresztül tudná az iskolapszichológus is megtámogatni a kisfiú gyászát – a krízishelyzet időszaka nem kedvez annak, hogy vadidegen személyek kapcsolódjanak be a történetbe. Érdemes lenne emellett a jelenlegi gyámmal egyeztetni, hogyan látják ők a kisfiú gyászát, mire van szükségük most, és hogyan tudják majd közösen átvészelni a későbbi nehezebb időszakokat (ünnepek, Anyák napja, stb.).

A fentieken túl a Mindennapi Pszichológia októberi számában is olvashatnak a gyermeki gyászról, s a segítségnyújtás lehetséges formáiról.

Üdvözlettel – Kiss Kinga